Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

8. Boldog lehetnék

- Rinen nem tudtam segíteni, őt elveszítettem. Te viszont ott feküdtél, még éltél... Én... Szerinted hogy lettem volna képes végignézni, hogy megfulladsz?

Egy hosszabb hallgatás után törte meg a csendet Kakashi, sikerült végre elszakadnia a múlttól egy kicsit, hogy a jelenre koncentrálhasson. Fájtak neki Obito szavai, az, hogy szörnyetegnek nevezte, üvegszilánkként fúródott a lelkébe. Hiszen csak jót akart, de ezek szerint ő még ezzel is csak rontani tud a helyzeten.

Obito mindeközben a harag és a keserűség között csapongott. Haragudott Kakashira, amiért meghiúsította a próbálkozását, és ezzel egyetemben máris teljesen magába zuhant. Ő már nem akart itt lenni, nem akart élni, mégis kényszerítették erre. Mintha jobban tudnák nála, hogy mi a legjobb neki.

- Miért kell mindent lerombolnod? - Obito hirtelen felindulásból nyitotta ki a száját, csak kifolytak rajta a szavak mindenféle kontroll nélkül. - Ha aznap este te halsz meg, most mindenki boldog lenne.

- Ezt már akkor is elmondtad párszor, Obito - préselte össze az ajkait, ahogy a fiatal férfire nézett, hosszan szemeztek egymással a lámpa halovány fényénél. - Tudom, hogy szeretted őt, és fájt a halála. Nekem is fájt, még mindig fáj... De miért engem okolsz, amikor nem is tudtam semmiről? Bárcsak fordítva történt volna, és akkor én védhetem meg őt. Megtettem volna, tudom, hogy tudod.

Az Uchiha keze ökölbe szorult a másik szavait hallgatva. Egyszerűen már az is bosszantotta, hogy megszólalt, hát még az, amit mondott... De talán még annál is jobban el is keserítette. Visszagondolt Rinre, hogy mennyire szerette őt, ő volt élete értelme. Annyira jó volt vele lenni, imádta minden percét, és már a tudat, hogy milyen keveset mutathatta ki neki a szeretetét, marcangolta a bensőjét. Miért nem maradt velük azon az estén? Mi volt neki annyira sürgős otthon, hogy nem tudta elkísérni őt hazáig? Természetesen semmi. Csak az a buszmegálló volt a legközelebb az otthonához, így ott szállt le, mint minden normális ember. Nyugodt szívvel ment haza, hiszen Kakashi ott maradt, neki később kellett leszállnia - és pont miatta halt meg Rin, akire bármikor rábízta volna a lányt.

Annyira elmerült ezekben az emlékekben, hogy már fizikailag kezdte érezni a fájdalmat, amit okoztak neki, megint egyre nehezebben jutott levegőhöz. Megmarkolta a pólóját a mellkasánál, összeszorította a szemeit és várt, hátha vége lesz a rohamnak, de inkább csak erősödött. Persze ezt a Hatake is észrevette rajta szinte azonnal.

- Hé, Obito...! - Ösztönösen cselekedett, a feketehajú fölé hajolt és megragadta a vállait, nem erővel, inkább gyengéden. Valahogy le kellett nyugtatnia, és mivel más nem jutott eszébe, óvatosan masszírozni kezdte ott, hogy ellazuljon a felsőteste, ezzel is könnyebben tudjon lélegezni. Csak működjön... - Nyugodj meg, hallod? Szomorú vagy és dühös, tudom... De minden rendben lesz. Ez az, nagy levegők... - Obitoval egy ütemben lélegzett, hogy ezzel is segítsen neki. Lassacskán egyre egyenletesebbé váltak a másik légvételei, elmúlt a remegése is. Vége volt.

- Semmi sem lesz rendben... Semmi... - szólalt meg az Uchiha, ahogy végre megint normálisan levegőhöz jutott. A szomorúság nem tűnt el az arcáról, sőt, még inkább összetörtség tükröződött rajta, de a harag már elillant. - Már nincs Rin, nincs családom, gyűlölöm a testemet... - A végét már csak halkan suttogta, könnyezni kezdett, teljesen szét volt hullva. A pánikroham elmúlt, most viszont már egy sírógörcs közeledtét érezte, bármilyen szánalmas is volt. - Nem akarok itt lenni. És azt sem akarom, hogy te itt legyél, Kakashi. Hagyj végre békén...

- Tíz éven át átkoztam magam, amiért akkor régen hallgattam rád és otthagytalak. A legrosszabb dolog volt, amit tehettem. - A Hatake lassan visszaült a székre, kezeit pedig összekulcsolta az ölében. Most nem lehetett gyenge, bármennyire is fájt Obito elutasítása, küzdenie kellett érte. - Legjobb barátok voltunk, emlékszel? Mert én jól emlékszem. Sőt, már olyan voltál nekem, mint egy családtag és azt hittem, én is neked. Talán így is volt. De aztán téged elvakított a düh és a fájdalom, én meg nem voltam elég erős, hogy kitartsak melletted... Viszont most itt vagyok.

Ahogy Obito hallgatta a másik őszinte szavait, csak még inkább könnyezni kezdett, nem bírta ezt el az ő labilis lelkiállapota. Neki sem törlődtek ki a fejéből a boldog évek, amik alatt végig ott voltak egymásnak... Milyen jó is volt... Neki is olyan volt Kakashi, mint egy családtag, tényleg. De miután Rin meghalt és tudta, hogy azért, mert Kakashit védte, egyszerűen mintha megundorodott volna a fiútól, ránézni is alig bírt. Eleinte neki is fájt, hogy így érzett, de később már inkább csak kiútnak használta ezt az utálatot a konfliktusokból. Ahányszor meglátta őt, Rin is eszébe jutott, ez pedig folyamatosan fájdalmat okozott neki - ezért vágta el végül a kapcsolatot kettejük között. Teljesen belemerült ebbe a hamis képbe, a végére el is hitte, hogy így van, hogy ő gyűlöli a Hatakét. Talán azóta most először repedezett meg benne ez a ténynek hitt hazugság, és borzasztóan megijesztette őt.

- Hiába vagy itt, már elkéstél - nézett fel fájdalmasan Obito, a vállai még mindig remegtek, de lassan megpróbált felülni, sikerült is neki egyedül.

- Amíg élsz, sosem késő. Ne add fel-

- Már hetek óta feladtam, hát nem fogod fel? - Már szinte dühösen csattantak a szavai, közben letörölte az arcát, de hiába, nem akart abbamaradni a sírása. Ez is egyre jobban idegelte, nem akart már ennyit bőgni, hiszen nem egy óvodás kisfiú - de egyszerűen nem tudott parancsolni a könnycsatornáinak, úgy érezte, ki akarnak szakadni a helyükből. - Átgondoltam százszor, ezerszer, és nincs semmi, amiért élni akarnék! Nem is érdeklek senkit, csak az orvosokat-

- Hagyd ezt abba. - Kakashi igazából fel sem fogta, amit tett, magától mozdult a teste - még ő is meglepődött rajta, milyen egyszerű volt megölelni Obitot, de ezzel ellentétben súlyos, amit jelentett. Mégsem bánta meg, mert amit ezzel közvetített felé, az színigaz volt. - Engem érdekelsz, és ha hajlandó vagy végre elfogadni, hogy ami történt az nem az én hibám, talán... Együtt megoldhatnánk ezt. Nem akarlak téged is elveszíteni, Obito. - Határozott hangnemben kezdte a mondandóját, a végére viszont elgyengült és elvesztette a hangerejét. Csak szorítani volt képes a másik vékony pólójának anyagát a háta fölött, már előre félt a reakciójától, várta, mikor fogja végre ellökni magától...

Csakhogy semmi ilyesmi nem történt.

Boldog vasárnapot! Remélem tetszett a rész és mindenki örül, hogy végre változik valami kettejük közt :)
Vélemény, komment, csillag, bármi, jöhet❤️ Hálás lennék. Köszi, hogy ennyien olvassátok, király érzés ❤️

(2021.10.17.)