Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

5. Nagyon fáj

Kakashi csak annyit vett észre, hogy Obito teljesen elcsendesedett és semmivel sem ellenkezett tovább. Ennek végtére is örült, hamar tudtak végezni az egész tusolással, és bár a kínos csend azért számára sem volt a legjobb, elviselte. Miután segített neki megtörölközni, még nem kezdte el ráadni a pizsamáját, előbb hátravolt a két legfontosabb dolog: a hegek ellátása és a lebénult láb tornáztatása és masszírozása. Elővette a szükséges krémeket, majd hozzá is látott a feladathoz, gyengéd mozdulatokkal simította az anyagot a sérült bőrfelületbe. A gyorsabb gyógyulás így garantált volt, de sajnos teljesen sosem tűnhettek el ezek a hegek, ahhoz túl nagyok és komolyak voltak. Ahogy az Uchiha arcán időzött az egyik gél felkenésével, akaratlanul is jobban megfigyelte őt. A hegek teljesen befedték az arcának jobb felét, szerencse, hogy a szeme nem sérült meg, viszont a haja nagy része eltűnt azon az oldalon, ahogy a szemöldöke is - ezek sem fognak visszanőni már soha... De Kakashi nem úgy fogta fel, hogy ezek elcsúfították Obitot, mert egyáltalán nem, legalábbis szerinte. Az arca bal oldala teljesen ép volt, és nem is idősödött sokat a tíz év alatt, csak érettebb és komolyabb lett egy kicsit, a vonásai pedig kissé szögletesebb formát vettek fel - ezek ellenére mégis látta benne a kisfiússágot is, ami régen leginkább jellemezte. A hegek meg csak... Egyedibbé tették őt. Csúnyává semmiképp, és csak remélni merte, hogy Obito is hasonlóképpen fogja ezt fel.

Ezek után már felöltöztette és visszaemelte őt a tolószékébe, hogy bevihesse a hálószobába, ahol segített neki az ágyára feküdni. Gyorsan átszaladt a szobájába a masszőr felszereléséért - a másik lába alá papírtörlőket helyezett, hogy az olaj ne kenje össze majd az ágyneműjét.

Obito egész végig egy szót sem szólt, sokkal inkább el volt foglalva azzal, hogy ne zuhanjon magába újra. Csak nézte, ahogy a Hatake masszírozza a lábát, és a teste érezte, hogy sokszor elég nagy erőt fejt ki rá egy-egy mozdulat közben, a lábában mégsem érzett semmit, pedig próbálta elképzelni is, hogy milyen lehet, de sehogy sem sikerült. Most valamiért azt is sokkal jobban észrevette, hogy mennyivel vékonyabb már a jobb lába a balhoz képest. Pedig csak egy hónap telt el, és máris ekkora a változás? Mi lesz... Egy év múlva? Kettő? Mi lesz a lábából, egy csont és bőr pálcika? Belegondolni is rémisztő volt, nem is nézett már oda. Inkább Kakashira vándorolt a tekintete, aki láthatóan nagyon belefeledkezett a munkába, teljes koncentrációt látott a szemeiben, több ugyebár nem látszott ki a fejéből. Már végzett is a masszázzsal és a tornát kezdte el, óvatosan emelgette az érzéketlen végtagot, hajlítgatta, forgatta.

- Használni fog ez bármit is, Kakashi? - bukott ki Obitoból a kérdés hirtelen, még saját magát is meglepte vele, hát még a maszkost, a hangja halk volt és erőtlen.

- Persze, hogy fog. Az izmaid nem sorvadnak el, segíti a vérkeringést... Ne aggódj. - Éppen a bokaízületét mozgatta át, miközben nyugtatóan visszapillantott rá.

Hiába kapott egyértelmű választ, az Uchiha képtelen volt hinni neki. Hiába tornáztatják a lábát, már megmondták neki az orvosok, hogy ne reménykedjen semmiféle felépülésben, akkor meg mire fel ez az egész felhajtás? Talán nem kap vérrögöt, de mozgatni soha többé nem fogja már, ez pedig elszomorította. Bárcsak amputálni kellett volna, mint a karját, és akkor most nem kéne folyamatosan néznie...

Miután Kakashi végzett minden gyakorlattal és elment aludni, Obito ottmaradt a sötét szobában egyedül. Először megpróbált álomba merülni, ami természetesen nem sikerült neki, ezért csak még idegesebb lett, elkezdett olyan dolgokon gondolkozni, amiken talán nem kellett volna.

Megint felhánytorgatta magában a családja fájdalmas emlékét, máris érezte azt a mélyről fakadó égető érzést, azt a borzasztó fájdalmat, amit ez mindig okozott neki. Soha többé nem láthatja már őket... Miért kellett meghívnia őket magához?! Minden az ő hibája volt. Ha nem hívja el őket látogatóba, most minden ugyanolyan lenne, mint ezelőtt...