Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

10. Nosztalgia

A két kórházban töltött hét után Obito végre hazamehetett, megint Kakashival az oldalán, de már minden más volt, mint előtte. Sok dolgon még mindig nem tette túl magát, voltak nehézségei és kétségei, azt viszont már ő is ki merte volna jelenteni, hogy ezalatt a két hét alatt új ember lett belőle. Ugyanúgy ő volt Uchiha Obito, de lassan le tudta magáról szaggatni azt a keserű feketeséget, ami idáig rátelepedett. Ebben végig a segítségére volt a Hatake, aki nem hagyta őt magára, meghallgatta, ha kellett - egyszerűen csak támaszt nyújtott neki, és nem hagyta, hogy újra elnyelje őt a kétségbeesés. Obitonak időbe telt feldolgoznia, hogy a szürkehajú a legmegfelelőbb ember erre a feladatra, de miután rájött, hogy az iránta érzett utálatának semmi értelme sincs, csak próbált sodródni az árral, hagyta, hogy minden úgy történjen, ahogy azt a sors megírta nekik. Idővel pedig egyre inkább megtanulta élvezni ezt a sodródást és ráeszmélt, hogy mennyire hiányzott az életéből ez a személy. Közelebb engedte magához, így Kakashi végre jobban önmaga lehetett, nem kellett fenntartania egy udvariassági maszkot - már azon a maszkon kívül, ami mindig rajta volt - és így az Uchiha beleláthatott a személyiségébe, ami bár érettebb lett jóval, még mindig hordozta azokat a jegyeket, amik miatt ő anno olyan jóban volt vele. Például a legváratlanabb pillanatokban tudott nevetséges dolgokat mondani, amik inkább amolyan fájdalmasan voltak viccesek, de Obito kedvén így is sokszor dobott ezzel a szürkehajú. A maszkja is egyre kevésbé volt akadálya annak, hogy le tudja olvasni az arcáról az érzelmeit, a szemei általában mindent elárultak, Obito pedig kezdett megint jó lenni a megfigyelésükben, ahogy régen. Annyit fókuszált már rájuk, hogy meg kellett állapítania, szinte vonzották magukhoz a tekintetét. Mindig olyan titokzatosan csillogtak azok a fekete íriszek, szerencsésnek mondhatta magát, hogy tudott belőlük olvasni. Talán ez egy jele volt annak, hogy tényleg újra egymásra kellett találniuk végül? Még ennyi idő után is tisztán látta, hogy a másik néha milyen gyengédséggel néz rá, és amellett, hogy ezzel a lelkét melengette, össze is zavarta egy kicsit.

***

- Na, mit szeretnél csinálni, Obito? - Hazaértek, és Kakashi ugyanazt a kérdést tette fel, mint amikor először jöttek be együtt ebbe a lakásba.

- Van egy ötletem. - A fiatal férfi belökte magát a nappaliba - igen, saját maga, egyedül! Az elmúlt két hétben nem sok mindent tudott csinálni a kórházban, így Kakashi rá tudta venni, hogy gyakorolja a kerekesszék önálló használatát. Nem volt könnyű menet, sokat vesztett a karizmai erejéből a balesete óta, de pár nap erősítés és kitartás után sikerült megmozdítania a széket maga alatt. A végére a manőverezésbe is egészen belejött, és be kellett látnia, hogy ez az apró dolog sokat emelt az önbizalmán, már kevésbé érezte magát tehetetlennek.

A helyiségben odagurult az egyik szekrényhez, kinyitotta, fel-alá járt a tekintete a sok berámolt dobozon, aztán felcsillantak a szemei - megtalálta, amit keresett. Hála istennek ülve is elérte, sikerült egy kézzel kihúznia a többi közül, majd megfordult ölében a dobozzal, így már a szürkehajú is láthatta azt. A maszkja fölött elkerekedtek a szemei és lassan közelebb sétált.

- Nem hiszem el, hogy ez ugyanaz, amivel...

- Pedig hidd el. Nézd, itt szakítottam el, amikor egyszer elővettük játszani, emlékszel? - Lassan végighúzta egy ujját a szakadáson, amit azóta egy cellux darab tartott össze.

- Emlékszem... De biztos vagy ebben?

Egy oka volt annak, hogy Kakashi egy kicsit aggódva viszonyult a másik ötletéhez - egy társasjáték feküdt Obito ölében, nem más, mint a Hotel egy ősrégi verziója. Nem tudta volna megmondani, hogy hányszor játszottak ezzel a gimi alatt összesen, de hetente egyszer biztosan előkerült, amikor összeültek valamelyiküknél, ez volt a kedvenc játékuk. Nem zavarta őket, hogy egy óvodás számára is pofonegyszerűen érthetőek voltak a szabályai, nem kellett hozzá különösebb agymunka, ők valahogy mégis érzelmileg kötődtek hozzá. A barátságuk egyik fontos jelképe volt ez a kék doboz, rajta a nagy, sárga betűkkel.

- Szükségem van egy kis örömre a múltból, azt hiszem. - Azzal az asztalhoz gurult, és annak a közepére helyezte a játékot, amit Kakashi el is kezdett kibontani, nem akadékoskodott tovább. Remélte, hogy jól fog elsülni ez a dolog.

A Hatake kivette a játéktáblát és az asztalra tette, aztán mellé szép sorba rendezve kipakolta a kis épületeket is Obito segítségével. Ahogy egymás után a kezébe vette őket, az egyiken megakadt a szeme, meg is akadt a mozdulata.

- Ez volt Rin kedvence - motyogott maga elé halkan, miközben a makettet forgatta az ujjai között. A Boomerang nevű hotel volt az, és ahogy nézegette, megannyi emlék tódult a fejébe hirtelen, szinte meg is szédült tőlük egy pillanat erejéig. Obito persze erre felkapta a fejét, de ahelyett, hogy a lány neve hallatán elszomorodott volna, csak kikapta Kakashi kezéből a játékot és ő is megnézte magának.

- Ez sosem lehetett a miénk, különben mérges lett volna ránk. Egyszer szereztem meg előle, hogy direkt idegesítsem, de nem kellett volna... - Máris látta a lány morcos arcát lelki szemei előtt, ahogy sértődötten összefonta a karjait. Édes látvány volt... Halványan elmosolyodott az emlékre, és bár egy kicsi fájdalmat azért érzett magában, felül tudott rajta kerekedni. - Legyen most is az övé. - És egy mozdulattal a táblára helyezte az épületet, ahol annak a helye volt.

- Tökéletes ötlet. - Erre már Kakashi arcára is kiült egy apró mosoly a maszk takarásában, de a szemei persze így is elárulták, na meg a hangleejtése. Annyira örült neki, hogy Obito végre pozitívan éli meg az emlékeket és nem zuhan tőlük össze - azért persze fel volt készülve rá, hogy bármikor félreviheti valami a feketehajút. Sokat javult, szinte hihetetlen volt, hogy az öngyilkossági kísérlettől meddig eljutott, de sokszor megingott még. Főleg az éjszakák voltak nehezek, még most is küzdött az elalvással, de bízott benne, hogy nemsokára már az is simán fog menni neki. Legalábbis nagyon remélte.

- Kakashi, ugye nem hagysz nyerni? - szólalt meg Obito egy kissé számon kérő hangon, közben összehúzta a szemeit. Már egy fél órája játszottak, neki pedig már volt három hotele, míg a Hatakénak csupán egy.

- Miről beszélsz?? Amim van, azt is dupla áron kellett megépítenem, és még a lépcsőidbe is folyton belebotlok! Kiforgatsz minden vagyonomból. ((Annak, aki nem ismeri a játékot: a megszerzett hoteleink elé lépcsőket veszünk, és ha egy másik játékos lépcsős mezőre lép, kénytelen megszállni nálunk, tehát fizet, az éjszakák számát kockadobás dönti el.)) - A Hatake csak hangosan felsóhajtott, közben hátradőlt a székében. Obito, miután ezt a kisebb kiakadást végighallgatta, nem tudott nem felnevetni - a szürkehajú először erre be akart sértődni, de végül csak örült annak, hogy a másik végre képes felszabadultan nevetni. Amióta kezdett jobban lenni, talán egyszer, ha hallotta...

- Nehéz a vállalkozók élete, Kakashi. - Az Uchiha csak kuncogott, aztán ahogy látta a másik derűs szemeit, értetlenség költözött az arcára. - Mi az? Neked most nem idegesnek kéne lenned?

- Csak örülök neki, hogy végre nevetsz, Obito.

Nagy a baj. Hetek óta nem írtam semmit és már csak két fejezet maradt tartalékban... Szurkoljatok, hogy megszálljon a motiváció xD A sztori kábé kész, csak meg kéne írni. Milyen meglepő.
Amúgy remélem örültök neki, hogy a mélydepresszióból eljutottunk a társasjátékozáshoz. :D Szegénykék már megérdemlik, hogy nevessenek egy kicsit.
Köszi, hogy ennyien olvastok, bármi visszajelzést nagyon szépen köszönök ❤️ Főleg most esne jól, hogy végre elővegyem a billentyűzetet és nekiálljak folytatni... 😏 Nemám, nem zsarollak titeket. (vagy mégis? 😈)

2021.10.31.