𝙼é𝚐 𝚎𝚐𝚢𝚜𝚣𝚎𝚛 𝚞𝚝𝚘𝚕𝚓á𝚛𝚊

9.

2 napja vagyunk már itt és meg volt a csapatépítő programok, ezért szabadon lehetett menni a városban. Nem mint, ha eddig nem lehetett volna, de azért még is jobb volt, hogy nem időhöz voltunk kötve. Persze jó programokat találtak ki, amik izgalmasak és viccesek voltak. Legalább feltudtam vidulni, ha már ilyen szar helyzetbe kerültem megint.

A fiúkkal sétáltunk a városban, amikor Seb észrevett egy koripálya szórólapját.

-Mit szólnátok, ha elmennék? -szakította le az oszlopról.

-Én benne vagyok! -nézett ránk Lando.

-Én annyira nem! -mondtam közben felemeltem a kezemet, mint ha az iskolában lettem volna.

-Miért? Vagy esetleg a síelés mellett még korcsolyázni sem tudsz? -dőlt az oszlopnak Daniel és az arcára varázsolt egy idegesítő mosolyt.

-Igen. Korcsolyázni sem tudok. Próbáltak megtanítani a barátaim, de egy kör után feladták!

-Drága barátnőm egyáltalán tudsz te bármit is? -kérdezte Seb és már hozzá akartam vágni egy nagyon csúnya dolgot, de helyettem Daniel szólalt meg.

-Egyvalamiben kiváló volt! -hát az idegesítő mosolyát át vette egy perverz mosoly.

-Miért nem maradtam a békés házban? -kérdeztem magamtól és amennyire lehetetett arcon csaptam magam.

-Mert nem hagytuk volna és most megtanulsz egy valamit a kettő közül! -fogott rá a két vállamra Seb és rángatott magával.

Egész utón tiltakoztam ez az egész ellen, de végül csak ott kötöttünk ki. Seb és Lando már rég felmentek a pályára, amíg én ültem a széken és átkoztam mind a hármukat.

-Felállsz végre vagy segítsek benne? -lépett elém Daniel.

-Nem kell és nem is fogok. Eleget voltam én már kórházban nem akarok ez miatt is ott kikötni! -mutattam a lábamon lévő korcsolyára.

-Nem fogsz kikötni ott, mivel végig melletted leszek és segítek! -nyújtotta felém a kezét, amit végül elfogadtam és nagy kínok közepette elértük a palánkot és ő már rég a jégen volt míg én élveztem a talaj biztonságát.

-Meggondoltam magam. Inkább hallgatom a hülye beszólásaitokat reggeltől estig, de nem! -álltam egyhelyben.

-Nem a feladós Molliet ismertem meg és nem is akarom! -a két kezem után nyúlt és felrángatott a jégre. Nem kicsit volt halál félelmem. Nem értem mit lehet ebben szeretni?

-Mondtam már, hogy utállak? -néztem fel rá egy pillanatra, mivel nem akartam egy percre sem levenni a szememet a jégről.

-Egyszer-kétszer már igen, de nem tudsz meghatni vele, mivel tudom, hogy kedvelsz! -mosolyodott el.

-Én azt a szót soha nem mondtam neked, ha jól emlékszem!

-Nem kell kimondanod, mivel ordít rólad! -helyezte a két kezemet a palánk oldalára, amire rögtön rá is szorítottam. -Kezdsz bele jönni!

-Igen? Én nem úgy érzem! -majd nem sikerült el esnem, de megtudtam tartani magam. Hála az égnek. Már készült mondani valamit, de elkezdett csörögni a telefonja, ezért ott hagyott egyedül. Most az átok szórásaimat nagy részben rá vetettem.

-Segítsek az ajtóhoz jutni? -csúszott mellém Seb.

-Igen. Légyszi! -nyújtottam felé a két kezemet, amire rá fogott és húzott maga után.

-Ahogy láttam egyesek bepasizttak? -néztem rá egy idegesítő mosolyt meg engedve.

-Lehet, de nem biztos. Ugye milyen helyes? -fordult az említett srác irányába.

-Az. Kár, hogy meleg! -néztem rajta végig, mivel, ha nem lett volna az már bepróbálkoztam volna nála. Csak ez után megingott a maga biztonságom az egyetemen történtek miatt. Még most is félek, ha bele gondolok mi történt akkor. Nem sok hiányzott, hogy az ajtóhoz érjek és vége legyen ennek a rémálomnak csak akkor a kiválasztót férfi egyén készült lelépni.

-Na eddig tudtam neked segíteni. Szia! -köszönt el és sietett a távozó srác után.

-Fhu Seb, de hogy most mennyire utállak téged! -kiabáltam a fiú után, de tuti nem hallót belőle semmit sem.

Egy darabig vártam a csodára, de nem jött, ezért megpróbáltam egyedül lemenni. Hát nagy hiba volt. A célom előtt néhány centire majd nem sikerült pofával megismerkednem a jéggel, ha egy erős kéz nem kap el ellőről.

-Jól vagy? -nézet rajtam végig Daniel, miközben tartott a karjaiba. Ez miatt újfent nagyon közzel kerültünk egymáshoz.

-Igen. Persze! -néztem egyenesen a szemeibe, amik elég hamar rabul ejtettek. Ezt a pillanatunkat Lando megzavarta, aminek részben örültem.

-Lehetőleg ne itt, hanem majd, ha visszaértünk a szállásunkra! -vigyorodott el.

-Mondták már neked, hogy fogd be? -kérdezte tőle szarkasztikusan Daniel.

-Nem, de eddig neked se mondták még soha! -nevetett fel és ott is hagyott minket.

-Szerintem mehetnénk mi is. Egy kicsit már kezdek éhes lenni! -csúsztam hátrébb tőle amennyire tudtam.

-Igen. Ezzel én is egyet értek! -megfogta a két kezemet és ki vezetett a pályáról. Mire összeszedtük a cuccainkat megjelent a csapat maradék két tagja és már mentünk is egy jó kajáldát keresni.