𝙼é𝚐 𝚎𝚐𝚢𝚜𝚣𝚎𝚛 𝚞𝚝𝚘𝚕𝚓á𝚛𝚊

12.

𝐌𝐨𝐥𝐥𝐢𝐞 𝐋𝐚𝐰𝐬𝐨𝐧

Most Silverstone-ban lesz a verseny így visszatérhettem a régi lakóhelyemhez. Ahogy Seb-bel mentünk a pályához a tájat látva feltörtek bennem a régi emlékek, amik ebben az országban történtek velem. Főleg, amikor a fiúk segítettek berendezkedni a lakásomban. Na az a kedvenc emlékem.

Szerencsére a pálya mellett volt a szálloda, ezért nem kell majd sokat sétálnunk. Amikor sikerült megszereznünk a kulcsainkat el is indultunk a szobánkhoz, ami sajna jó messze volt a másikétól. Mire meg lett a sajátom be zárva magam mögött az ajtót be is vetettem magam az ágyba. Hosszú volt a repülő út, főleg, hogy reggel öt órakor indult Los Angelesből.

Sajnos nem elég mélyen aludtam ahhoz, hogy ne haljam meg az ajtó túl oldaláról azt, aki éppen kopog rajta. Erőt vettem magamon és oda vonszoltam a seggemet és ahogy kinyitottam Daniel ált velem szembe.

-Szia. Történt valami? -kérdeztem, mivel fapofával nézett rám, ami rá nem volt jellemző.

-Nem, dehogy is csak beszélni akartam veled persze, ha alkalmas?

-Igen. Gyerre! -álltam félre az ajtóból.

A szoba közepén meg is állt, de látszott rajta, hogy frusztrál, mert nem tudta, hogy kezdjen bele.

-Látom mondani akarsz valamit, szóval mond nyugodtan! -ültem le az ágyra és kíváncsian néztem fel rá.

-Oké. Sokat járt az eszembe az, amit Norvégiában mondtál és sejtettem, hogy nincs munkád és mellette gondolom fizetett anyukád orvosi ellátását is és mivel tudom, hogy nem fogadnád el, ha kölcsön adnék neked, ezért fel szeretnélek venni, mint személyi fotóst magam mellé, mert valami oknál fogva az új fotósom felmondott!

-Honnan tudod mind ezeket? Jó szerintem annyi egyértelmű volt, hogy nem dolgozok, de az orvosi ellátásokról honnan a fenéből tudsz? -ugrottam fel a helyemről és megálltam közvetlenül előtte.

-Megérzés! -vonta meg a vállát, de sajnos hazudni azt nagyon nem tud.

-Aha. Nem lehet, hogy a megérzésedet esetleg nem Sebastiannak hívják? -fontam össze magam előtt a karomat.

-De. Részben ő mondott el pár dolgot meg jártam a szobádban is! -na ennél a pontnál akadtam ki teljes mértékben.

-Tessék? Már, mint te bent jártál a kolli szobámban és a személyes dolgaim között kutattál?

-Igen! -innen már nem tudtam mit mondjak csak egy aprót bólintottam és fel-alá kezdtem el járkálni a szobában és tanakodtam a nem tudom min. -Figyelj Mollie sajnálom. Oké? Csak annyi érdekelt, hogy van-e munkád meg, hogy be segítesz-e anyukádnak nem szándékoztam az egész múltadat feltárni! -állított meg és maga felé fordított. -Kinyomtattam egy szerződést és már mindent kitöltöttem rajta már csak az aláírásod kell és akkor fel vagy véve! -tartotta felém a lapot. Egyik részem már nyúlt is volna a tollért, hogy aláírja a másik pedig tiltakozott, mivel szeret megállni a saját lábán. Biztos sokkáig állhatom egyhelyben úgy, hogy nem léptem semmit, mert folytatta tovább. -Tudom, hogy nem kellett volna be mennem és a cuccaid között kutatni, de szükséged van egy állásra, mivel fizetned kell az egyetemet meg segíteni akarsz anyukádnak így minden kis pénzre szükséged van. Szóval mit felelsz? -hát nagyon igaza volt.

-Rendben. Elválalom! -sóhajtottam fel és egy tollért nyúltam és alá is írtam.

-Remek. Végre már nem kell keresnem senkit sem! -ölelt boldogan magához.

-A barátnőd tudja, hogy engem alkalmaznál? -kérdeztem a vállába motyogva.

-Igen és bele ment! -válaszolt túl gyorsan.

-Szerintem mennünk kéne. Nem gondolod? -szabadultam ki a karjai közül.

-De. Jogos akkor meg várlak kint a folyosón. Munkatárs! -kacsintott felém mielőtt távozott volna.

-Eddig is azok voltunk nem? -kiabáltam utána, de már rég kilépet az ajtón. Már készültem be menni a fürdőbe, amikor válaszolt a kérdésemre.

-Igen, de most nem Zak lesz a főnököd, hanem én! -ezt szó nélkül hagytam csak megforgattam a szememet és be is léptem az előbb említett helyiségbe.