𝙼é𝚐 𝚎𝚐𝚢𝚜𝚣𝚎𝚛 𝚞𝚝𝚘𝚕𝚓á𝚛𝚊

8.

Gyorsan elrepült az a két nap és már a céges gépen ültem Seb mellett, akivel már nagyon vártuk, hogy meg érkezünk a hideg éghajlatra. Ő Kanadai származása miatt nem nagyon szereti a meleget, de tűri. Ellentétben velem. Én gyűlölőm a meleget és minden egyes nyáron még Magyarországon majd megpusztultam és fiatalabb koromban elhatároztam, hogy Norvégiába fogok költözni erre a sors rendesen el sodort tőle.

Mikor megérkeztünk elsők között rohantunk ki és álltunk kint a hidegben. Egyszerre szívtuk be a friss hideg levegőt és jól esően ki is fújtok azt.

-Látom valakik nagyon szeretik a hideget? -lépett mellénk Lando.

-Ha tehetném el sem mennék innen! -nevettem fel. -És egyszerűen nem szeretem, hanem imádom! -karoltam át a nyakát és magamhoz húztam egy ölelésre.

-Én is szeretem, de csak azért, mert ahol hideg van csak ott lehet síelni!

-Hát ezek szerint ezzel egyedül vagyunk! -biccentett Seb az ajtó felé, ahonnan jöttek ki a többiek köztük Daniel is csak talán túlságosan fel volt öltözve. Nagyon vicces látványt nyújtott, ami miatt nem tudtam visszatartani a ki törő nevetésemet, de a mellettem álló két srác sem nagyon.

-Haha. Nagyon viccesek egyesek! -jött oda hozzánk, de még mindig nehezen tudtok abba hagyni a nevetést. -Jó akkor meg várom, amíg kiröhögitek magatokat! -vette elő a telefonját.

-Jó befejeztük! -egyenesettem fel és letöröltem a kifolyt könnyeimet.

-Ahogy látom mindenki itt van! -állt a kis csapat elé Zak. -Akkor az első programot demonstrálnám is, ami annyiból áll, hogy elmegyünk a szállásunkra, ami nem egy szálloda lesz, hanem kis faházak, amikben 2 ember fog lakni! -itt össze is néztünk Seb-bel és már itt letisztáztuk, hogy mi ketten leszünk egy házban.

-Gondolom nem akarsz velem lenni egy házban? -hajolt a fülemhez Daniel.

-Nem, mivel annak a múltban sem volt jó vége! -fordultam felé.

-Nagy kár! -forgatta meg színpadiasan a szemét és elindult a buszhoz, ami majd oda visz minket. Itt is a barátom mellett ültem végig a célállomásig.

Ahogy megérkeztünk mindenki azt foglalta be, amit kinézett magának és nem kicsit volt otthonos, amikor beléptem az ajtón akkor rögtön a nappaliban találtam magam, onnan két oldalt volt két ajtó, amik a szobáink voltak és egy konya meg egy fürdőszoba. Na érdekes lesz majd osztozkodnunk rajta.

-Jaj, de jó lesz majd síelni is! -ugrált örömében.

-Már, aki tud! -morogtam az orrom alatt, amit persze, hogy meghallót.

-Te nem tudsz? -nézett rám ledöbbenten.

-Nem, mivel a szüleimnek nem volt annyi pénze, hogy eltudtunk volna járni ilyen helyekre! -huppantam le a kényelmes kanapéra.

-Semmi gond, majd megtanítalak! -ült le mellém és magához húzott.

-Mire tanítod meg? -lépett be először Daniel az ajtón utána pedig Lando.

-Síelni, mivel nem tud szegény! -veregetett vállba.

-Hogy hogy nem tudsz? Még én is tudok pedig nem nagyon szeretem a hideget, mint ahogy láthatod! -helyezte le a kis seggét az előttünk lévő székre Daniel.

-Mert tudod drága dumaláda barátom valakiknek az isten nem rendelt gazdagságot és azok inkább örültek neki, ha volt pénzük kajára és néha eltudtak menni az országon belül nyaralni! -mondandóm közben felálltam és bementem a szobába, mivel nem akartam elsírni magam előttük.

Úgy nagyjából fél éve, hogy anyámnak rákot diagnosztizáltak és azóta semmi sem volt olyan, mint régen. Ahogy megtudtam akkor volt megint egy rendes pánikrohamom, ami miatt kórházba kerültem megint, de erről a családom nem tud és nem is fognak erről sohasem hallani. Nincs elég baja anyukámnak a kezelések mellett, de még aggódjon miattam is. Egyedül Sebnek meséltem el, ezt és senki másnak. Próbálok vidám lenni, de nehéz főleg, hogy a buszon írt tesóm, hogy megint rosszul lett és már írtam, hogy megyek, de anya nem engedte, mivel nem szeretné, ha buknék miatta egy évet, de ilyen helyzetben pont nem érdekel az iskola. Inkább az, hogy anya mellett legyek addig, amíg csak tehetem. Nem tudom mi lesz velem, ha őt is elveszítem. Ha apámról a mainapig nem vagyok képes elfogadni a tényt, hogy nincs többé akkor anyáról inkább nem is beszélek.

Ültem az ágy szélén és csak a forgatókönyvek játszottak le a fejembe, hogy mi lesz, ha? de próbáltam pozitív maradni. Épp egy szörnyűség futott át az agyamon, amikor valaki kopogott egyet és a válaszomat meg sem várva nyitotta ki az ajtót.

-Bejöhettek? -nézett be a résnyire nyitott ajtón Daniel.

-Végül is már bent vagy, de gyerre! -közben letöröltem a könnycseppjeimet, nehogy észre vegye, hogy sírtam, de nem volt az a fajta ember, aki ezeket nem venné észre.

-Történt valami? Mert, ha miattam sírtál, akkor én azt viccből mondtam! -mentegetőzött.

-Nyugi nem miattad csak most ilyenem van! -néztem rá.

-Még a repülőtéren nem volt semmi bajod, de már a buszon igen, szóval tuti történt valami. Nekem elmondhatod nyugodtan! -próbálta fel venni velem a szemkontaktust, de végig csak a földet bámultam.

-Nem, azért nem akarom elmondani neked, mert nem bízok benned. Csak még nem akarok róla beszélni. Lehet elmondom majd valamikor, de lehet, hogy nem. Remélem nem haragszol ez miatt! -fordultam felé.

-De, hogy haragszok. Majd elmondod, ha akarod, de addig használhatsz plüss macinak! -tárta szét a kezét. Ezen a gesztusán elröhögtem magam és persze, hogy a két keze közé bújtam. Most perpillanat a régi érzéseim felé nem jöttek elő, mivel most az agyamat jobban lefoglalta anyukám állapota.