𝙼é𝚐 𝚎𝚐𝚢𝚜𝚣𝚎𝚛 𝚞𝚝𝚘𝚕𝚓á𝚛𝚊

18.

Hála egyeseknek még másnap is rengeteg volt a munkák. A fejéhez is vágtam, hogy olyan, mint egy rossz gyerek, aki mindig halasza a házifeladatát és csodálkozik, ha előtte lévő este nem tud aludni. Na itt is hasonló volt a helyzet és még milyen jól tettem, hogy este még ittam kávét, mert így bírtam kora reggeltől egészen délutánig a melót.

Fáradtan és meggyötrötten ültem be mellé a kocsiban és áldottam az eget, hogy végre végeztünk mindennel így holnap mehettek is haza New Yorkba.

-Anyukám szólt, hogy mennyünk el hozzájuk ebédelni, ha már holnap utazunk haza!

-Nem azt mondtat, hogy te még maradsz? -fordultam felé.

-De csak nem akarom, hogy annyit keljen át szállnod, amíg haza nem érsz!

-Ez aranyos tőled, de már megvettem a jegyet és szeretek átszállógatni! -szereti a faszom, de akkor sem szeretném, ha itt hagyná a családját, azért, mert haza kell vinnie.

-Már nincs, mivel felhívtam a repülőtársaságot és lemondattam. Úgy, hogy holnap megyünk együtt!

-Most úgy érzem, hogy hiába vennem még újra, ha te megint megtennéd ezt szóval legyen! -helyeztem magam kénnyelembe az ülésben, de akkor meg is érkeztünk.

Megint boldogan köszöntőt a családja, emiatt az enyém már kezdett nagyon hiányozni. Istenem, de várom már a holnapot, hogy egy teljes hetet velük töltsek. Ahogy befejeztük az ebédet mindenki  szét szélet a házban. Én nem maradtam bent, hanem kimentem a teraszra egy kis frisslevegőt szívni, amikor Daniel anyukája csatlakozott hozzám.

-Szép a kilátás igaz? -lépett közvetlenül mellém.

-Igen az. Bár mostanában jobban hozzá szoktam a hatalmas épületek látványához, mint a természetéhez!

-Hol laksz? -fordult felém.

-Hivatalosan New Yorkban, de Los Angelesre járok egyetemre így kollégista vagyok!

-Csak az egyik helyen jártam még, de mindenféleképpen elszeretnék még menni New Yorkba!

-Meleg szívvel ajánlom, mivel nagyon szeretem azt a várost!

-A szüleid is ott élnek? -sejtettem, hogy ez lesz a következő kérdés, így mielőtt bele kezdtem volna egy hatalmasat sóhajtottam, mivel nem akartam elsírni magam.

-A két testvérem és a családjuk élnek ott pár utcával arrébb. A nővéreméknél lakik anyukám, de csak ő, mivel apukám 4 éve meghalt egy kamion balesetben, ahol én is ott ültem mellette, de szerencsére én életben maradtam, hogy miért az számomra még mindig nagy kérdés. A nagyszüleim előtte nem sokkal haltak meg most anyukám van közeli állapotban, mivel vég stádiumú rákban szenved! -ültem le a hintába.

-Sajnálom, hogy megkérdeztem nem akartalak felzaklatni! -foglalt mellettem helyett és meg fogta a kezemet. -Nem is tudnám bele képzelni magam a helyzetedbe!

-Ne is tessék. Minden embernek meg van a saját keresztje. Csak azt nem tudom, hogy miért történik velünk ez az egész? Apukám elvesztése után 2 hónapig kórházban feküdtem, mivel nem volt elég a sérülésem, de még pánikrohamokkal és depresszióval küszködtem, amik közül egyedül csak a pánikroham maradt meg!

-Minden, ami történik velünk az életben annak oka van kedvesem. Nem mondom, hogy ez elbírható súly, mivel én biztos megörültem volna, de emlékezz arra, amit most mondok neked! -csúszott közelebb hozzám. -Minden sötét óra után fény következik. Neked még nem teltek le a sötét óráid, de a fény már ott van előtted csak meg kell várnod mire oda ér hozzád!

-Köszönöm. Ez bölcs tanács. Anyukám is mindig ezt szokta mondani! -mosolyodtam el.

-Remélem, azért még sokáig fog élni és majd jobban lesz! -ölelt magához.

-Én is nagyon remélem! -itt már nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.

Este már kezdtem össze szedni a cuccaimat, hogy holnap már ne keljen és tudjak még aludni, mielőtt elindulnánk. Már rég lezuhanyoztam és ültem az ágyon és elmélkedtem, hogy mit csináljunk majd otthon a családdal közös programot. Abban az egyben voltam biztos, hogy majd a három kis rosszasággal elmegyek egyedül a parkba játszani. Liam és Mia már annyira nagyok, hogy tudjanak egyedül játszani, de Lily a bátyám kis lánya még csak 1 éves így ő rá nagyon kell vigyáznom. Remélem egyszer nekem is lesz majd egy lányom vagy fiam. Csak ebben az a szomorú, hogy ők már a nagymamájukat nem is fogják ismerni csak mesélni fogok tudni róla. Gondolat menetemből egy kopogás zökkentett ki.

-Szia. Zavarok? -nyitotta ki az ajtót Daniel.

-Nem. Gyerre nyugodtan! -töröltem le egy le folyó könnycseppet.

-Történt valami anyukáddal? -ült közvetlenül mellém.

-Nem. Csak kikészít ez az egész! -mosolyodtam el keserűen.

-Mesélte anya, hogy beszélgetettek róla és a családodról. Nagyon meghatottad vele ezelőtt senkiről nem hallott ilyen történetet!

-Csak, azért, mert egyedül az én családom van el átkozva! -álltam fel mellőle. -Egyben igaza volt anyukádnak és én is ebben hiszek, de nem értem miért pont az én családomat kellett istenek kinézni-e magának? Nem azért mondom, hogy másnak rosszat akarjak csak nem...nem értem! -sírtam el újra magam.

-Nem kell magyarázkodnod tudom, hogy te soha nem akarnál másnak rosszat! -jött oda hozzám és erősen magához ölelt. Olyan jól esett az ölelésében lenni. Most úgy éreztem minden gondom abban a pillanatban nem létezett. -Majd minden jóra fog fordulni. Hidd el! -puszilt a hajamba.

-Csak, mikor? -néztem fel rá.

-Lehet hamarább, mint gondolnád! -fürkészte a tekintetemet és végül a számra esett a tekintette, amire rögtön le is csapott. A testem nagyon tiltakozott ez ellen, de a felé érzett érzelmeim le győzték a tiltakozásaimat és hagyták, hogy azt csináljon velem, amit akar.