𝙼é𝚐 𝚎𝚐𝚢𝚜𝚣𝚎𝚛 𝚞𝚝𝚘𝚕𝚓á𝚛𝚊

22.

Szokásomhoz híven már megint futni vagyok. Nem mondom, hogy könnyű volt meglógnom, de már járatos vagyok benne. A magam iránti gyűlöletem most is meg van és egyszerűen nem értem miért tudja mindig elcsavarni a fejemet? Pedig mindent meg teszek ellene, de végül mindig aladta kötök ki.

Már jó ideje futottam és tuti lefutottam 2-3 km. Egy percre megálltam, hogy ki fújam magam mielőtt elindulnék vissza, amikor a telefonom megrezzent a zsebembe és ahogy megláttam mi állt az üzenetbe majd nem összeestem.

-Szia Mollie. Azonnal haza kell jönnöd, mert anya nincs jól és szerintünk már nincs sok neki hátra szóval gyerre, amilyen gyorsan csak tudsz! -Viki.

Éreztem, ahogy kezd össze szorulni a torkom, de most erőt vettem magamon és rohantam vissza a szállodába. A pánikrohamom út közben majd nem kitőrt belőlem, de most nem lehet. Anyának szüksége van rám és nekem is rá így nem fogok kórházba kikötni. Ahogy megérkeztem a váróterembe halódtam, hogy Carlos szólít engem, de nem érdekelt inkább rohantam fel a lépcsőn egészen a negyedikig.

Az ajtót nőiesen nyitottam ki inkább szó szerint ki csaptam és már az üres szobában kezdtem el összedobálni a cuccaimat a bőröndbe közben hívtam egy taxit. Ahogy ezek mind meg voltak felöltöztem rendesen és már mentem is a lifthez, ami jó gyorsan megérkezett és mire kiértem már a hívott taxi is ott volt. Gyorsan bevágta a csomagjaimat és el is indultunk a reptére. Út közben sikerült jegyet vennem bár már szinte minden járat foglalt volt, de hála az istenek szerencsém volt.

Még beszállás előtt sikerült el érnem Zak-ket és röviden elmagyaráztam neki a tényeket. Persze nagyon meg értő volt és el is búcsúztunk egymástól, mivel szállhattam be a gépbe.

Végtelenek tűnő volt az egész út. Azt hittem sohasem érek New Yorkba. Itt is fogtam egy taxit és egyenesen a kórházhoz száguldottunk. Mire megérkeztem a recepción elmagyarázták, hogy hol van anya és már rohantam is fel hozzá, ahol az ajtó előtt álltak a testvéreim is az egész család a gyerekek kivételével.

-Mond, hogy jobban lesz? -siettem a nővéremhez már könnyes szemekkel.

-Nem tudjuk! -sírta el ő is magát és egymás karjaiba estünk.

Perceken át álltunk kint az ajtó előtt, amikor ki jött hozzánk az orvos és közölte a tényt, hogy már csak órái vannak hátra. Hát szerintem nem kell kifejtenem mi történt utána. Ahogy sikerült mindannyiunknak lenyugodnia bementünk csoportosan hozzá.

-Szia anya! -léptem mellé és megfogtam a csontos kezét, amin már nem volt bőrön kívül semmi sem.

-Szia drágám. Mondtam nekik, hogy ne zavarjanak, ha dolgozol! -mondta már nagyon nehézkesen.

-Ez nem az a helyzet, amikor a munka fontosabb! -pusziltam meg a kéz fejét és próbáltam nem elsírnom magam. Közben a nővérem a másik oldalára lépett és a másik kezét fogta.

-Ki mennétek egy pár percre? Mollie-val szeretnék négy szem közt beszélni! -nézett körbe a jelenlévőkön.

-Persze! -mondta a bátyám és mielőtt távozott volna meg érintette a vállamat.

-Mit szeretnél mondani? -kérdeztem már a könnyeimnek utat engedve.

-Csak annyit, hogy ha én elmegyek akkor mindig legyél olyan boldog, mint ezelőtt! -mosolyodott el és már ő is sírni kezdett.

-Hogy tudnék boldog lenni, ha már te is itt hagysz engem? -emeltem az arcomhoz a kezét.

-Minden embernek meg van a boldogság forrása. Nekem apád volt az és neked pont az a személy, akit igyekszel el lökni magadtól!

-Nem érzek már Daniel iránt semmit sem!

-Magadnak hazudhatsz, de annak nem, aki már jól ismer téged! -szorított meg a kezemet. -Ne küzdj az érzéseid ellen inkább hagyd, hogy utat törjenek maguknak. Nem akarom, hogy örökre egyedül légy így most arra kérlek, hogy ígérd meg, hogy akár mi lesz is soha nem fogod ellökni magadtól! -nem nagyon tudtam megszólalni csak néztem le rá. -Csak ígérd meg! -mondta már a sírást vissza fojtva.

-Megígérem! -bőgtem el magam végleg.

-Helyes. Ha már itt nem láthatom az unokáimat majd oda fent apáddal fogjuk őket nézni és vigyázni rájuk! -nézett fel az ég felé.

Ez után már visszajöhetek a többiek és így beszélgetünk, mint ha otthon lennénk egy családi ebédnél. Az órák csak úgy pörögtek és éjfél előtt 10 perccel végleg lehunyta a szemét és többé nem nyitotta ki. Mi már sejtettük, hogy itt a vége, mivel utoljára annyit mondott, hogy mindig szeretni fog minket és ez volt az utolsó, mondat, amit kimondott.

Megvártuk és végig néztük, ahogy le viszik oda, ahova életemben sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar oda kerül és ennél a pontnál zuhantam össze és csak sírtam a földet bámulva, de nem voltam sokáig ezzel egyedül, mivel csatlakozott hozzám a nővérem és egymást ölelve sírtunk tovább.