𝙼é𝚐 𝚎𝚐𝚢𝚜𝚣𝚎𝚛 𝚞𝚝𝚘𝚕𝚓á𝚛𝚊

23.

2 hét telt el, mióta anyukám végleg itt hagyott minket. Azóta is mindannyian padlón vagyunk és mindenki úgy dolgozza fel a gyászt ahogy mindig is szoktuk. Viki a munkájába merül bele és egy percig sem áll le, a bátyám úgy szintén csak ő ilyenkor játssza kemény főnököt és következek én, aki már 2 hete nem mozdult ki a lakásából és nem találkozott senkivel sem még a megmaradt családjával sem. Nem voltam hajlandó senkivel sem beszélgetni úgy vagyok most itt a lakásban, mint anno a kórházban, amikor apa meghalt és nem terveztem rajta változtatni sem. Igaz az egyetemtől kaptam egy e-mailt, hogy ha a következő héten nem megyek vissza elvégezni a szakmait akkor kezdhetem újra az évet. Jó fejek mi? Nem nagyon hatott meg a dolog. Most is a kanapén ülők és döglők a tv előtt, de valaki elkezdett kopogni az ajtón és most az egyszer oda mentem, mert rendeltem pizzát már kb. 1 órája és abban reménykedtem az jött meg, de helyett mást kaptam.

-Mit keresel itt? -néztem értetlenül Danielre.

-Mesélte Zak, hogy mi történt és mivel nem jöttél el az előző versenyre így gondoltam megnézem, hogy vagy, de ahogy látom még mindig szarul! -mutatott rajtam végig és sejtettem milyen remekül festhetem.

-Köszi, de ha nem bánod szeretnék egyedül maradni! -készültem be csukni az ajtót, de nem hagyta.

-Igazából a nővéred is felhívott! -nyitotta ki újra az ajtót.

-Sejtem, hogy miért és megmondhatott neki nyugodtan, hogy jól vagyok csak magány és idő kell! -észrevehette, hogy megint rá akartam csukni az ajtót, de okosabb és gyorsabb volt, mert belépett mellettem a lakásba. -Meny el kérlek! -parancsoltam rá.

-Nem Mollie. Nem megyek el, mivel szükséged van valakire!

-Nincs szükségem senkire sem! -emeltem meg a hangomat. -Az apámra és az anyámra lenne szükségem, de nincsnek itt! -sírtam el magam és a karjaiba estem, amik szorosan körrém fonottak.

-Úgy fest még is! -puszilt a hajamba.

Nagy nehezen sikerült helyre hoznom magam így be tudtunk vonulni a nappaliba és csináltam neki egy jó meleg kávét, ha már november vége van. Igen fasza lesz a karácsonyunk az már biztos.

-Nem nagyon akarlak felzaklatni ennél jobban, de tudjátok mikor lesz a temetés? -kérdezte miközben leültem mellé az én kezemben is egy pohár kávéval.

-Még nem! -sóhajtottam fel. -Viki intézkedik ez ügyben. Én is segítenék neki, de mind a ketten tudjuk, hogy nem lennék nagy segítség! -kortyoltam bele a finom latte-ba.

-Értem. Tudom, ez a kérdésem után megfogsz majd ölni, de megígértette velem a nővéred, hogy megpróbállak majd kirángatni innen, mivel, ha nem teszem meg akkor ő fog megölni szóval el megyünk sétálni? -nézett rám reménykedve.

-Oké mennyünk! -álltam fel mellőle. -De a jövőre nézve adnék egy tanácsot. Ha Viktória Lawson megfenyeget egy ilyennel és nem teljesíted a kérését akkor nincs a világnak olyan zuga, ahol el tudnál rejtőzni előle. Ezt csak úgy mondom! -a drámai hatás kedvéért hagytam a vége előtt egy kis szünetet mielőtt elindultam volna a szobámba összeszedni magam.

Már rég a Time Square felé sétáltunk és szinte mindenről csinált képet, amit csak meglátott.

-Ne mond, hogy még nem jártál itt? -néztem fel rá.

-Még csak most vagyok itt először és anyukámnak csinálok képet, mivel...! -nem hagytam, hogy befejezze.

-Igen tudom. Mesélt róla, hogy el szeretne majd jönni ide egyszer! -álltam meg a zebra előtt.

-Mikor mesélt neked erről? -nézett rám ledöbbenten.

-Amikor utoljára ott voltunk és mindenki szét szélet én meg kimentem a friss levegőre ő meg jött utánam és akkor!

-Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki fogtok jönni egymással!

-Miért? -ültünk le az egyik padra.

-Igaz, hogy az anyám, de neki is van egyfajta rossz természete és meglepődtem, hogy téged ennyire meleg szívvel fogadott. Bár lehet az is közre játszik, hogy sokat meséltem neki rólad boldogan!

-Most már kíváncsivá tettél, hogy miket meséltél? -fordultam felé teljes testtel.

-Hát, hogy mennyire okos lány vagy, hogy már rég kijártad az egyetemet, de megint menni akarsz. Meg, hogy megtudsz állni a saját lábadon még akkor is, ha rossz dolog történik és persze azt, hogy mennyire gyönyörű vagy! -vezette fel a szemét egyenesen az enyémbe. Nem nagyon tudtam megszólalni annyira meghatott ez az egész és kezdtem azt érezni, hogy anyámnak teljesen igaza volt az érzéseimmel kapcsolatban. Próbálok magamnak hazudni, de mélyen legbelül ott van az a fajta tűz, ami már két éve alszik bennem.

Nem ültünk ott sokáig, mivel már mind a ketten éhesek voltunk így elindultunk vissza hozzám valami ehető éttelt enni, ami pizza lett, mivel csak az volt otthon. Már nagyon későre járt és úgy tervezte, hogy marad egy napot így elkezdte megágyazni a kanapét.

-Ha nem lenne nagy kérés aludnál ma este velem? -kérdeztem a hálószoba ajtómnak dőlve.

-Ezzel most csak viccelni próbálsz ugye? -fonta össze maga előtt a kezét, ahogy felém fordult.

-Túl fáradt vagyok a viccelődéshez, szóval, ha nem hát nem! -fordultam meg színpadiasan és alig értem a szobámba már mellettem is termet.

-Egy szóval sem mondtam, hogy nem!

-De igent sem! -mosolyodtam el.

-Jó ne mennyünk ebbe bele. Nem csak te vagy fáradt! -vetette bele magát először az ágyba.

-Kétlem, hogy nálam fáradtabb vagy. Úgy kb. két hete nem alszok! -feküdtem mellé vele szembe.

-Legyen te győztél! -húzott magához és az ölelésében aludtam el.