𝙼é𝚐 𝚎𝚐𝚢𝚜𝚣𝚎𝚛 𝚞𝚝𝚘𝚕𝚓á𝚛𝚊

10.

Ezek tuti ki akarnak csinálni. Nem elég, hogy fel rángattak tegnap a jeges pokolra, de most meg egy havas meredek lejtőre akarnak fel vinni síelni. Elfogom vinni őket ki vizsgáltatni. Ez olyan biztos, hogy kifognak rángatni a szobámból.

Este számoltak be erről az ötletükről és akkor bele mentem, de már menekülési útvonalat gyártottam le magamban. Reggel már majd nem sikerült meglógnom, de ki sejtette, hogy elkapják. Hát én nem annyira, szóval most utón vagyunk a havas halál dob felé.

-Most komolyan bedurciztál? -fordult felém Seb, mivel kocsival mentünk és mi ketten ültünk hátul, a két pilóta pedig elől.

-Nem. Csak azon agyalok, hogy mit vétettem ellenetek, hogy kiakartok nyírni! -néztem ki a kocsi ablakán.

-Ne legyél hülye, ha megakarnánk ölni azt olcsóbban is megtehetnénk! -nézett rám a tükörből Lando.

-Bekaphatod, de ti is! -tekintettem rajtuk végig és vissza is fordultam a csodás táj felé. Sokat tanakodtam azon miért nem költöztem már rég ide. Volt annyi pénzem, hogy vegyek itt egy házat és ha találtam volna munkahelyet akkor a családomat is megtudtam volna látogatni minden évben, de anyukámból kiindulva nem véletlenül sodort New Yorkba minket az élet, mivel ott jobb ellátást kap, mint ha Magyarországon maradtunk volna. Gondolat menetemből Lando zökkentett ki azzal, hogy megjöttünk. Na szuper.

Ahogy beléptünk az épületbe én rá is vetettem magam a kanapéra és el is kezdtem olvasgatni milyen kávézók találthatók itt.

-Mit csinálsz? -lépett hozzám Daniel.

-Ülők! -néztem fel rá az újságból.

-Tudom mi a terved és most felejtsd el! -már nyúlt volna a kezemért, de rá vertem az övére.

-Nagyon okos vagy, hogy kitaláltad kapsz egy szóbeli ötöst, de az én kis seggem itt marad ezen a kényelmes kanapén és majd később kerítek magamnak egy kávét, de az biztos, hogy én oda fel nem megyek! -mutattam ki az ablakon, ahol a lejtőn jöttek le az emberek.

-Oké. Legyen, de legalább annak örülhettek, hogy életemben egyszer kaptam egy ötöst!

-Hát ebből kiindulva sejtem milyen tanuló lehettél! -kuncogtam fel.

-Inkább, mint ha stréber lettem volna, mint egyesek! -színpadiasan megfordult és már el is indult a fiúkhoz.

-Kikérem magamnak én nem voltam stréber! -kiabáltam utána. Halódta is, de csak egy győztes mosolyt küldött felém.

Sokáig ültem ott és néha láttam, amikor leérkeztek a lejtőről. Ha én is csatlakoztam volna tuti pofával érkeztem volna meg vagy út közben neki mentem volna egy fának. Se baj én legalább a melegen ülők egy forró kávéval a kezemben és olvasgatom a kihelyezett újságokat. Már bele akartam kezdeni egy újabba, amikor a telefonom megrezzent és ahogy érte nyúltam tesóm üzenete fogadott.

-Szia húgi. Hogy vagy? Milyen Norvégia? Tudom, hogy most ezekre röviden válaszolnál és rögtön jönne a kérdésed, hogy van anya? Hát sokkal jobban. Már nem émelyeg és szerencsére nincs akkora fájdalma, mint eddig és sokat eszik persze, amit lehet, de jól van. Ha gondolod este hívj fel minket!

Hatalmas kő esett le a szívemről, mire végig olvastam. Anya tegnap előtt volt kemoterápián és borzalmasan viselte és csak este tudtam meg, hogy nagyon rosszul volt. Ez miatt rossz passzban voltam és Seb mellettem aludt este, mivel félt, hogy megint pánikrohamom lesz. Ő volt abban a két évben a testőröm. Mindig szemmel tartott, ha olyan esemény történt, ami miatt elő jöhetett volna.

Még váltottunk néhány szót Viki-vel, amikor megjöttek a fiúk és megbeszéltük, hogy el megyünk enni valamit, mivel már mindannyian éhesek voltunk.

Este a csapat szervezett egy bulit a város egyik legjobb vendéglátó helyén és nem régen indultak el nélkülem. Igen nem mentem, mivel újra rossz kedvem lett, mert napközben be kellett vinni anyukámat a kórházba, mert rosszul lett és én ezt nem régen tudtam meg. Tudom, hogy nem tesómék tehetek róla, mert elmondták mind a ketten, hogy anya nem akarta, hogy tudjak róla. Most az üres házban ültem a kanapén egyedül és sírtam, mivel még beszélni sem akart velem, mert félt, hogy tönkre teszi a pihenésemet. Ez miatt nagyon ki voltam borulva.

Ahogy ott ültem a régi közös képeinket néztem vissza, ahol még apum is ott volt és azon gondolkoztam, hogy miért kínoz minket isten? Elvette az apámat 4 évvel ezelőtt erre most anyámat nézte ki magának. Rettegtem a gondolatól, hogy elveszítem őt is. Nagyban elmélkedtem, hogy még milyen lehetőség lehetne a gyógyulására, amikor bejött hozzám Daniel.

-Hát te? Nem a többiekkel mentél bulizni? -közben letöröltem a könnyeimet. Már annyit sírtam az elmúlt hónapokban, hogy ennél többet már nem is tudnék.

-Nem volt kedvem, de ahogy látom neked sem! -ült le mellém. -Tudom, hogy azt mondtad, hogy majd elmeséled mi van mostanában veled, de örülnék neki, ha most már elmondanád, mivel látom rajtad, hogy nem tiszta szívedből nevetsz! -könyökölt rá a térdeire és reménykedve felém fordult.

-Rendben. Elmondom, ha nem meséled el senkinek sem? -néztem rá.

-Ígérem!

-A nyári szünet előtt volt az utolsó vizsgám és az után minden diák pakolt össze, hogy haza utazzanak a szünetre a családjukhoz köztük én is. Mikor megérkeztem New Yorkba mindenki már otthon volt köztük a bátyámék is, mivel felköltöztek ők is az unokahúgommal, aki 1 éves. Lementünk a parkba, hogy a gyerekek tudjanak játszani és anya panaszkodott, hogy rosszul van és fáj a hasa. Aggódtunk miatta, ezért megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk az orvosához így is tettünk és kint ültünk nővéremmel és vártunk és vártunk. Anya helyett az orvos jött ki és behívott hozzá már akkor sejtettük, hogy baj van, de amit mondott arra nem számítottunk. Ki derült, hogy rákos és már végstádiumban van. Gondolom nem kell mondanom mit éreztünk akkor ott. Az orvos közölte velünk, hogy már meggyógyulni nem fog, de a kemo és a gyógyszerekkel tudnak hosszabbítani az idején! -néztem rá már könnyes szemekkel.

-Megkérdezném miért nem mesélted el eddig, de felesleges lenne! -csúszott mellém és magához ölelt. -Most, hogy van?

-Reggel írta Viki, hogy jobban, de úgy néz ki az csak a vihar előtti csend volt, mert estére bekerült a kórházba és nem hajlandó velem beszélni, mert fél, hogy elrontja a pihenésemet! -sírtam el magam újra. Ez után be állt köztünk a néma csend és csak ültünk ott a kanapén egymás karjaiban.