Végzetem

28.rész...

Szorosan a lepedőbe voltam bújva, miközben hallgattam a madarak csicsergését. Éreztem ahogy a napfény elkezd felmelegíteni.  Elkezdem lassan kinyitni a szemem. Arcomra gyengéd mosoly ül. A lánnyal szembe vagyok. Újra behunyom a szemem, majd mikor realizálódik bennem hol is vagyok felriadok mellőle. Mikor fel állok mellőle, ő is felébred.

-Mondtam hogy ne érj hozzám! -

-Hagytalak volna megfagyni? - támaszkodik fel.

Mikor egymagasságba kerülünk kérdőn nézek rá.

-Egész este reszkedtél, nem tudtam tőled aludni. -

-Most köszönjem meg? -

-Hát.. - hajól le a lepedőért, mire jobbnak látom inkább ott hagyni őt.

Elindúltam a táskákhoz, és az egyikből kivettem egy meleg felsőt. Magamra kaptam, majd egy kulacsot ragadtam magamhoz a földröl. Ott hagyva a többieket beljebb mentem kicsit az erdőben. Körülnéztem, de a fákon kívül semmit nem láttam. Annyira kellemes volt az, hogy egyedül lehetek. Az egyik kezem segítségével jobban kinyitottam a szemem, miközben a másikkal ki vettem a kontaklencsét. Pár pislogás után lehajóltam a kulacsért. A tetejét levettem róla és egy kis vizet öntöttem a kezemben lévő lencsére. Ez az egy kontaklencse van csak nállam. A többi a táskámba maradt, ami most a roncsoknál van. Rendesen tisztítatni sem tudom így. Csak remélni tudom, hogy kibírja így még pár napig. Miután megmostam vissza helyeztem a szemembe. Kellemetlen érzés újra vissza tenni. Egy darabig szúró érzést tapasztalok, de pár pillanat múlva ez az érzet eltünik.

Az elöttem lévő bokor megrezzen, mire oda pillantok. Hirtelen nehezebbé válik a légzés. Nem tudom mit hittem ekkor. Talán hogy egy kis állat kiugrik? Vissza kéne mennem a többiekhez, azonban a lábam sem mozdult.

-Hát te meg mitcsinálsz itt? - állok fel a hangra.

-Csak fogat mostam. - mutatom fel a kulacsot.

-Milyen úri hölgy vagy. - néz végig Tom.

Nem foglalkozva vele, többször a hátam mögé nézek.

-Indulás! - hallom meg háttér zajként a többiek hangját.

-Talán van ott vala.. -

-Nem! - nézek rá egyből.

-Nincs semmi. - erőltetek magamra egy fél mosolyt.

-Akkor menjünk. - bök a fejével abba az irányba, ahol a többiek vannak.

Nem mondok semmit, csak vissza indulok. A többiekhez érve, Sara mindenkinek kiossza a feladatot. Hannahoz sietek, mikor meglátom, hogy nem bírja el egyedül az egyik táskát.

-Várj, vigyük együtt. - fogom meg az egyik fülét.

-Köszi.- néz rám hálásan..

Az út további része egészen nyugodtnak tünt. Már több kilómétért megtettünk és rejtély, hogy mikor is érünk oda. Vagy egyaltalán, hogy ott mit fogunk csinálni. Nekem mi lesz a feladatom? Annyit gondolkodtam a dolgokon. Ha egy olyan akadály jön amit egyedül  képtelen vagyok megoldani, mi lesz? A csendet körülöttem Hanna bontja meg.

-Te miért jöttél katonának? -

-Ez... - kezdem el, de nem tudom hogy mit mondjak neki.

-Ez bonyolult. - adom a leglogikusabb válaszom ebben a pillanatban.

-És te? -

-A barátom vagyis a volt barátom katonatiszt volt. -

-Oh sajnálom. - nyílvánítok részvételt, mire kinevet.