Je suis tombé amoureux de toi [Draco Malfoy f.f. 18+]

14. FEJEZET

Reggel ugyan olyan pózban találtam magunkat, csak a lány arca a nyakhajlatomban volt, ami okozott némi fejfájást. Ahogy kifújta a levegőt, az a bőrömön végezte, mire a farkam konkrétan megvonaglott, és felsóhajtottam. Konkrétan bele lihegett a nyakamba, és én éreztem, hogy nem hagy hidegen a dolog.

Ahogy bevizezte szálaz ajkait, konkrétan végig nyalta a nyakamat. Éreztem, hogy el kell tűnnöm mellőle, vagy valami robbanni fog, ami lehet nem lesz annyira jó. Az mind szép és jó, hogy én a szökésemet tervezgettem, csak, hogy a lány konkrétan rajtam feküdt, így nem igazán tudtam szabadulni. Felkelteni nem akartam, így maradt az, hogy valahogy próbáltam kiműteni magamat.

-- Ne menj el... – morogta, mikor már félig kicsusszantam az öleléséből.

-- Ne lihegj a nyakamba. – fordultam vele szembe, mire elmosolyodott.

-- Bocsánat.

-- Jobban vagy?

Csak bólogatott, mire magamhoz öleltem.

-- Örülök.

-- Tudod mi jutott eszembe? – morogta a mellkasomba.

-- Na?

-- Egy hét és karácsonyi szünet. – valóban. Hogy repül az idő...

-- És te akkor most hova mész haza?

-- Weasley család. – mosolygott, mire egy gondolat suhant át az agyamon.

-- Jöhetnél hozzánk karácsonyozni. Úgy se történik velünk semmi, ketten vagyunk abban a nagy házban.

*Isabella szemszöge*

-- Mi? – lepődtem meg hirtelen.

-- Jól hallottad. – vigyorgott rám. – Veled se történik semmi izgalmas, velem se, unatkozzunk együtt!

-- Anyukád biztos örülne ennek?

-- Anyu? Szerintem még boldogabb lenne, mint én. – nevetett fel. – Anyu régen egy igazi mosolygós háziasszony volt, de mióta halálfaló lettem az kicsit padlóra vitte. Éjszakákat sírtam át vele, majd mikor Lucius megkapta a dementorcsókot, teljesen összezuhant... Egy időben minden nap kiment a sírjához, és ott zokogott órákig, míg egyszer meg nem érttettem vele, hogy így tönkre fogja tenni magát. Azóta nagyjából olyan, mint egy élő, mozgó ember.

-- Sajnálom.

-- Apám tette ezt vele. Nincs mit sajnálni. – vonta meg a vállait.

Elgondolkoztam az előbb hallottakon, majd már csak azt vettem észre, hogy Draco kicsúszik a karjaim közül.

-- Megírom anyunak a levelet. – dobta le magát az asztalomhoz, majd írni kezdett.

Két perccel később felállt, majd kihajolt az ablakon, és füttyentett egyet. Egy hófehér madár szállt be, és két másodperc nem kellett, hogy levegyem, hogy kit is látok a székemen.

-- Hedvig? – álltam fel, mire a madár rám nézett. – Mégis hogyan?

-- Törött szárnnyal találtam még két éve, meggyógyítottam, és mellém szegődött. – mosolygott, majd megsimogatta az állat tollait.

-- Mindenki úgy tudta, hogy Hedviget eltalálta egy átok, és meghalt.

-- Ezek szerint nem. – vonta meg a vállait, majd a madár lábához erősítette a levelet, majd elhangzott az édesanyja neve, és a madár már ment is.

Hedvig él, és ezt ilyen sok év múlva kellett megtudnom!