Je suis tombé amoureux de toi [Draco Malfoy f.f. 18+]

80. FEJEZET

*3 évvel később*

*írói szemszög*

-- David állj már meg! – kiáltotta a szőke, majd végig rohant a folyosón, ahol a gyerek futott kacarászva.

-- Kapj el apu! – tapsikolt a fiú, majd tovább futott a házban.

-- Az isten megáldjon David William Malfoy! Fel kell öltöznöd! – a férfi egy adag ruhával futott a gyerek után, aki egy szál alsónadrágban futkorászott.

-- Neem!

-- Olyan makacs vagy, mint az anyád volt.... – morogta az orra alatt, majd beletúrt fehér hajába.

Már nem futott a fiú után, csak lassan lépdelt be a nappaliba, ahol minden vér kiment belőle. A kisfiú azon a polcon lógott, ahol édesanyja emlékeit tárolta a szőke.

-- David állj, és ne mozdulj, kérlek! – eldobta a ruhákat, nehogy a gyerek megint randalírozzon.

Már éppen nyúlt érte, mikor a kisfiú megcsúszott, így elkezdett zuhanni és magával rántotta a polc tartalmát. Draco ösztönösen nyúlt a fiáért, így a tárgyak a földre zuhantak. Egy csomó kép, varázspálca, karkötő, gyűrű és egy parfüm, ami hatalmas csattanással tört szét a földön.

-- Ne! – konkrétan ledobta a gyereket, majd a széttört üveghez térdelt. – Ne, ne, ne! – remegő kézzel fogta meg az egyik szilánkot.

-- Apu! – lépett közelebb az apjához, aki egész testében remegett.

-- Menj aludni David.... – szólt halkan, mire a kisfiú minden tiltakozás nélkül felment.

A férfi némító bűbájt tett a szobára, majd kitört belőle a zokogás. A parfüm illata belengte a szobát, ami következtében Dracoban a régi, már éppen gyógyuló, sebek ismét felszakadtak.

Ez volt az utolsó üveg, amit lehetett kapni ebből a fajta parfümből. Draco csak akkor használta, mikor eluralkodott rajta a fájdalom. Fújt egyet Isabella megmaradt ruhájára és azt ölelgette egész éjjel.

A zokogásban azt sem vette észre, hogy nyílik az ajtó és belép rajta egy nő.

-- Draco? – szólt a bátortalan hang, mire a szőke abba hagyta a sírást.

Pansy lépkedett felé, mire a fiú letette a kezében szorongatott szilánkot.

-- Ezek? – vette kezébe a karkötőt, mire Draco felnézett rá. – Mindent megtartottál.

-- Nem mindent. – válaszolt rekedt hangon. – A legtöbb tárgy túlságosan fájt, így azokat kidobtam. Ezek meg.... – mutatott a földön heverő dolgokra. – Ezek nagyon fontosak voltak számára, így nem volt szívem a kukába száműzni őket... vagyis... Ó basszus, kit verek át? Kibaszottul hiányzik! Minden egyes nap! Bárhová nézek, őt látom. David ugyan olyan, mint ő volt...

-- Ó édesem. – simított végig a hátán a nő. – Tudom mi van veled. Nem könnyű túllépni a múlton, de őszintén. Három év alatt voltál egyszer is a temetőben?

-- Hagyjál békén azzal a kurva temetővel! – kiáltott rá a nőre, aki nem lepődött meg a reakción.

-- Tudom, hogy fáj, de muszáj lesz meglátogatnod őt. Csak úgy tudsz majd túllendülni a történteken. Én vigyázok Davidre.

-- Nem vagyok hozzá elég erős...

-- Dehogy is nem! Kérlek, tedd meg érte.

// Sziasztok! Mivel közeledünk a végéhez bejelentem, hogy van egy kis meglepetésem számotokra, de majd ezt csak a végén. Egyébként ez az első storym, ahol végig zokogtam az utóbbi két részt. Ha tetszett voteoljatok! //