Je suis tombé amoureux de toi [Draco Malfoy f.f. 18+]

Bónusz fejezet

(Sziasztok! Mivel most nem tudok írni A leszármazottba, így kaptok egy bóni fejezetet, jó olvasást!)

   Az óra már bőven éjfélt mutatott, s a Hold már magasan járt. Csendes éjszaka honolt London városa felett. A tücskök halkan ciripeltek bele a fekete éjszakába. A házak mind sötétbe burkolózva feküdtek egymás mellett, kivéve egy. Egy házikó, amelynek egyik ablakából gyér fény szűrődött ki. Egyetlen ablak, csak egyetlen egy. Azt feltételeznénk, hogy egy álomra nem lelt fiatal, esetleg egy olvasó, beszélgető felnőtt vagy felnőttektől származik, de ez tévedés. A kis ablakhoz tartozó szoba gazdája nem más volt, mint egy gyerek. Egy tejföl szőke kisfiú ült az ágyán, miközben egy fénykép albumot lapozgatott, amit nemrég talált az egyik szekrény legeldugottabb fiókjában.
   Az album poros, egérrágta volt. Látszott már rajta, hogy nem foglalkoztak vele, s elég idős is már.
Tulajdonképpen egyidős volt a fiúval, ki lapozgatta, csupán pár hónap eltérés volt köztük. A könyv első oldalán egy papír volt, amin csak egy mondat szerepelt: Georgetól, Isának és Draconak.
   A kisfiú tudta kikről van szó, hisz édesapját és Georget ismeri, az anyjáról meg már hallott, igaz az apja sose mondott annál többet, hogy mi volt a neve, s kije ő neki. Azt is sejtette, hogy édesanyja nem időskori megbetegedés által hunyt el, viszont a valódi okát nem tudta. Apja sose mondta el neki, a másik ember, ki talán tudja, az Ellie, a nevelő anyja. Ő se mondja el neki, mindig arra hivatkozik, hogy ezt majd az apjától kell hallania, hisz ő személyesen nem is ismerte a nőt.
A gyermek, kit már lehet nem is lenne annyira helyénvaló ha gyermekként neveznék, hisz már bőven betöltötte a tizennégyet, mosolyogva nézegette a jellegzetes, mozgó képeket. Úgy tippelte, hogy a szülei régről ismerték egymást, viszont csupán a háború után kezdtek egymás iránt érdeklődni.
Mindenféle képet talált, de az egyik nagyon szemet vert neki. Az anyja egy estéji ruhában állt, miközben az apja előtte, egyik térdére ereszkedve állt, s a nő hasát csókolta, amin már látszott a terhesség, igaz még az elején lehetett, hisz csak egy kis hasa volt, amire simán rá lehetett volna fogni, hogy csak túl sokat evett. Az anyja kacagott, s az előtte térdelő férfi is mosolygott. Egy partin lehettek, hisz a háttérben egy csapat állt, s éppen pezsgőjükkel koccintottak.
A fiú mosolyogva simította végig a képet, majd sóhajtott egy nagyot. Tudta, hogy az apja sok mindenen ment keresztül, amiről a hegei is árulkodnak, így David nem bírta megérteni, hogy miért szakította el az élet a szerelmétől. Emlékezett rá, hogy az apja egy időben sokat sírt. Olyan három és hat között lehetett, mikor rendszeresen látta éjjelenként a férfit teljesen összetörve zokogni a nappaliban, mikor azt hitte már mindenki alszik. Már akkor ismerte Elliet, de nem volt több köztük barátságnál, még. Így mikor így találta, még csak ketten éltek a házban. A gyermeki kíváncsiságot valahogyan felülmúlva, nem nyaggatta ezzel a szőkét, hisz még gyermeteg fejjel is látta, hogy ez neki egy nagyon fájó pont. Napközben nem mutatta a sebeit, csupán kedvetlen volt, amihez a gyerek az évek során hozzászokott, így neki az volt természetellenes, mikor apját hosszú évek után nevetni látta, sőt, kacagni. Olyannyira kacagott, hogy még ki is csordult a könnye, s a szőnyegen fetrengett a nevetéstől. Sokkal jobb volt boldognak látni, csak hozzászokott már ahhoz a fajta élethez, amit éltek.
   Azóta már született egy öccse, s egy húga is. Mindketten jóval fiatalabbak nála, de nem bánta. Élete első öt-hat évét egykeként töltötte, így ez nem okozott neki fennakadást.
A gondolkodásba egy hatalmas ásítás zavart bele, mire összecsukta a könyvet, majd az ágya alá csúsztatta. Betakarta magát, majd az éjjeli szekrényén fekvő lámpa, apró lekapcsoló madzagját meghúzta, így sötétbe burkolózott a szoba.
Elgondolkodott azon, hogy mennyivel másabb lenne az élete, ha nem történik ilyen tragédia a családjával. Nem lenne Ellie, se a testvérei, viszont akkor nem érezné úgy, hogy az apja haragszik rá. Mert látta, hogy nem úgy néz rá mint a többiekre. Félre értés ne essék, nem nem szerette, csupán máshogy viszonyult hozzá. Őt is ölelte, csókolta, viszont ha nem testbeszéddel kommunikáltak egymás felé, akkor távolságtartóbb volt. Nevelőanyja azt mondta neki, hogy ne vegye magára, hiszen apjának nehéz gyerekkora volt, amiben a szeretet nem igazán foglalt nagy helyet, így a férfi úgy tud szeretni, ahogy tinédzser korában megtanult. „Soha nem kapott igazi szeretetet anyád előtt, légy vele türelmes." Idézte fel magában a szavakat, amiket reggel mondott neki Ellie. A fiú ezt tudomásul vette, s amennyire tudja, próbálja ezt teljesíteni.
Már éppen édes álomba szenderedett volna, mikor a néma éjszakát egy kiáltás töltötte meg. A fiú azonnal felült, s felkapcsolta a villanyt. Szemeiből másodpercek alatt kiment a fáradtság, ugyanis a kiáltás nem messze tőle hangzott fel. A testvérei nem lehettek, ugyanis akkor az távolabbról hangzott volna, s nem lett volna ilyen mély.