2021 - Adventi naptár

Előzmény - 2019. Advent negyedik vasárnapja

Steve lélekszakadva rohant fel a kórház második emeletére, az intenzív osztályra. Amikor a hívást kapta a szomszédoktól, majdnem a székről is lefordult az irodai íróasztala mellől. Azt mondták neki a telefonba, nyugtalanította őket, hogy John nem válaszol, a kutya meg megállás nélkül ugat, ezért bementek a lakásba, és a fürdőszobában találták meg. Olyasmiről magyaráztak, hogy Johnt baleset érte... Mivel nem tudták magához téríteni, kénytelenek voltak mentőt hívni hozzá, akik pedig ebbe a kórházba hozták.

De mivel ennél többet nem tudtak a szomszédai, semmi hasznosat nem derített ki John állapotáról. Steve azonnal otthagyta az irodát – a főnökének is csak eldarálta, azt amiről tudott, és szerencsére a középkorú nő nem próbálta tartóztatni. Steve tehát azonnal a kórházba sietett. Ahol természetesen nem tudtak választ adni egyetlen kérdésére sem, annyit mondtak csak, hogy próbálja meg az intenzív osztályt a másodikon, mert az ilyen eseteket általában oda viszik. Ő pedig nem késlekedett, felrohant a másodikra – nem tudott volna türelmesen várni a liftre.

Felérve egyenesen a nővérpult felé vette az irányt, és annyira erre koncentrált, hogy észre sem vette az egyik korteremből az arcán gondterhelt kifejezéssel kilépő orvost, és egyenesen belerohant. Csak a csodán múlt, hogy az orvos nem ejtette el a kezében tartott kartonokat, lázlapokat és tabletet.

Ahogy sikerült visszanyerniük az egyensúlyukat, Steve végigmérte a férfit. Köpenye visszahajlott, így a vezetéknevét nem tudta leolvasni a hímzésről, a kártyája viszont épp annyira kandikált ki a köpeny alól, hogy a keresztneve – Jason – láthatóvá vált.

– Segíthetek? – kérdezte doktor Jason, miután elengedte Steve karját, amit azért ragadott meg, hogy az ütközés lendülete miatt ne essen hátra.

– Remélem, hogy igen – lihegte ő. Elhadarta az orvosnak, hogy miért jött, és kit keres, Jason pedig a szemöldökét összevonva hallgatta.

– Igen, pont ebben a korteremben helyeztük el – intett a háta mögötti ajtó felé Jason.

– Bemehetek hozzá? – Steve mintha választ sem várt volna, megpróbálta kikerülni az orvost, de az fürgén elé lépett, és elállta az útját.

– Még nem tért magához – magyarázta neki türelmesen Jason, mintha egy gyerekkel beszélne. – Illetve azt sem tudom, mennyit mondtak Önnek, de...

– Nem mondtak semmit – szakította félbe ingerült türelmetlenséggel Steve. – Senki nem tudott semmit, én is csak annyit, hogy baleset érte.

– Nos, ez esetben én szolgálhatok valamennyi felvilágosítással – Steve-et irritálta Jason kimért, távolságtartó modora, de mivel sejtette, hogy némi tisztelettel, meg magára erőltetett türelemmel tőle juthat a legtöbb információhoz, erőt vett magán. Nem szólt közbe, hagyta, hogy Jason felvilágosítást adjon. – Annyit tudok, hogy a fürdőkádban találták meg a szomszédok, eszméletlenül. A feje hátulja vérzett, megsérült, ahogy a kád szélének csapódott. Viszont a mentősök és tanúk elmondása alapján voltak nyugtalanító jelek... 

– Milyen jelek? – Steve türelme eddig tartott csak, konkrétumokra volt szüksége, nem újabb rébuszokra.

– Nos, nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de úgy értesültem, hogy a páciens nemrég megvakult... És a körülmények, amik közt megtalálták, gyanúra ad okot. Nagyon sajnálom, de meg kell kérdeznem, esetleg tud arról, hogy öngyilkos gondolatai lettek volna?

Steve kifújt az orrán egy hatalmas lélegzetet, és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne essen neki verbálisan az orvosnak.

– Tudok róla, hogy vak. Együtt élünk, az istenit! És nem tudom, honnan veszi az értesüléseit, de higgye el, nem akart öngyilkos lenni. Ezt a baromságot!