2021 - Adventi naptár

Tieznkilenc

– Mi a terved akkor mára? – rázta fel gondolatai közül Johnt Steve kérdése. Addig azt sem vette észre, hogy lerakott elé egy hatalmas tányér angol reggelit. A kedvencét.

– Ma is benézek a kórházba Dylanhez – felelte elgondolkozva, és közben nem kerülte el a figyelmét, hogy Steve vetett rá egy aggodalmas pillantást.

– Biztos, hogy ez jó ötlet?

– Mire gondolsz? Meglátogatni egy bántalmazott gyereket? Segíteni próbálni rajta?

– Te is tudod, hogy nem erre gondolok – rázta meg a fejét indulatok nélkül Steve. – Csak aggódóm. Tudom, hogy rengeteget segít neki az, amit Jase, Porcelán és te tesztek érte... És én csak aggódóm, hogy nem fog-e megviselni az, ami vele történik.

– Hát... bevallom, hogy nem könnyű – vont vállat John –, érzelmileg stabilnak maradni úgy, hogy hallgatom azt a rengeteg borzalmat, amin keresztülment. Már amit hajandó elmondani. Sokszor csak ismétli magát. De... és ezt talán nagyon furcsán hangzik, mégis úgy érzem, hogy ez valahogy nekem is segít. Egyenesben tart, már ha érted, mire gondolok.

Figyelte, ahogy Steve bólint, de látta az arcán, hogy nem igazán követi, hova szeretne eljutni a mondandójával. Ezért elhallgatott egy pillanatra, és ezalatt rendezni próbálta a gondolatait. Egy kissé határozottabban szólalt meg újra.

– Két évig szinte csak beléd kapaszkodtam. Te voltál az egyetlen támaszom, Steve. És ezért sosem tudok elég hálás lenni. Nélküled nem lennék itt. Sőt azt sem tudom, mi lenne velem. Te tartottál fent a víz felett, és nem arról van szó, hogy ez nem elég, hanem arról, hogy meg kell találnom a helyem a világban ismét. Az első lépés a kutyaiskola volt, és bár nagyon szeretek ott dolgozni, valahogy nem elég. De mostanában, hogy annyit beszélgettem Dylannel, rájöttem, hogy mit szeretnék csinálni.

– És mi lenne az? – mosolygott rá Steve. Mind a ketten tudták, hogy ez hatalmas kijelentés, mert bár John tényleg imádta a kutyaiskolát, és hiába adta azt neki az elején, amire vágyott, egy idő után tényleg mind a ketten érezni kezdték, hogy valami hiányzik.

– Annyian élnek traumákkal, hasonlóakkal, vagy egészen másokkal, mint én... és azt hiszem, segíteni akarok. Főleg a fiataloknak, mint Dylan. Akik úgy érzik, hogy senki sem áll az ő oldalukon. Igazság szerint egy pár napja már gondolkozom ezen, és ha már így feljött, akkor akár ki is kérhetném a véleményed róla.

– Bármikor kikérheted a véleményem bármiről, nem kell külön feljönnie a témának.

– Tudom – vakarta meg némiképp zavarban a füle tövét John –, tudom, hogy veled semmilyen témát sem kell kerülgetnem. Csak... ismersz, szeretem alaposan végiggondolni a dolgokat.

– Néha túlságosan is – fűzte hozzá kuncogva Steve, amire John nem reagált.

– Tehát arról lenne szó, hogy szeretnék csatlakozni egy gyermekmentő szervezethez, akik foglalkoznak kutya-terápiával is. A kórházban találkoztam az egyik aktivistájukkal, és beszélgettünk egy pár percet Porcelán kapcsán. Tulajdonképpen ő vetette fel, hogy szívesen látnának a csapatukban.

– És ahogy ismerlek, te azóta ezen rágódsz.

– Valahogy úgy, igen – bólintott beismerően, hiszen nem volt ezen mit titkolni. – Tudod, látom, hogy milyen lelkesedéssel készültök mindannyian erre a meglepetés karácsonyra. Paulhoz sem lehet úgy betérni, hogy ne mesélje ki tudja hányadszorra is, hogy halad az előkészületekkel. Persze félreértés ne essék, imádom hallgatni, mert tényleg szívmelengető, hogy ennyien dolgoztok ezért a tökéletes karácsonyért. De én ebben az egészben ott állok a küszöbön. Nem nagyon tudok mit hozzátenni a készülődéshez, azon kívül, hogy véleményt mondok dolgokról, ha kértek. És emiatt egyáltalán nem érzem magam hasznosnak. Viszont én is szeretnék tenni valamit. És ha segítek Dylannek, legyen akármennyire apró is ez a segítség, már úgy érzem, hogy megérte. Minden, amit tettél értem, minden, amit mindannyian tettetek értem. Érted, Steve? Ezért kell visszaadnom valamennyit abból, amit kaptam.