2021 - Adventi naptár

Öt

Mire Kyle megérkezett Paul kávézójába – pedig tényleg csak pár perc sétára feküdt a rendelőtől –, már ezerszer elátkozta magát és a korábbi hirtelen döntését. Talán mégsem kellett volna ilyen elhamarkodottan felmondania. Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy az egyetemen mégsem kérnek belőle, és nem akarják teljes állásban alkalmazni? Hogy magyarázza meg Robertnek? Bár volt egy tippje, hogy Robertet nem zavarná, hiszen az lenne a véleménye, hogy ugyanúgy megoldanák az életüket ahogy eddig is. Meg hogy mindenki bolond, aki nem akarja Kyle-t teljes állásban alkalmazni.

De ha esetleg mégsem kérnek belőle, akkor egy kicsit többet tud otthon lenni. Kyle-ra úgyis ráfér egy kis pihenés, Magick pedig bármikor örömmel fogadja, ha van körülötte valaki, aki dédelgeti, amikor csak kitalálja, hogy ez kell neki. Elmosolyodott erre a gondolatra. Nem nagyon hitte, hogy van macskának jobb dolga, mint az ő hófehér kandúrjuknak. Vagyis hivatalosan Robert macskája, de mint kiderült szinte azonnal az összeköltözésük után, Kyle-on sokkal szívesebben feküdt, amikor épp összebújtak a nappaliban a kanapén. Robert eleinte féltékeny volt emiatt, amíg rá nem jöttek, hogy ez csak egyfajta helyreutasítás Magick részéről. Fekhelynek használta Kyle-t, ha olyan volt a hangulata még azt is eltűrte, hogy simogassa, jelezve neki, hogy hol a helye. Hogy még mindig csak a második a rangsorban. Valószínűleg éppen emiatt ételt csak Roberttől fogadott el – pedig enni azt kifejezetten szeretett –, és voltak olyan rituáléik, amiket szintén csak ennek a kiválasztott embernek engedett.

Kyle tulajdonképpen lenyűgözőnek találta, hogy egy állat ennyire ragaszkodjon bárkihez. Bár Robert mindig is olyan őszinte odaadással viselte a gondját, hogy az lett volna a furcsa, ha kevésbé rajong érte. És az, hogy Robertre és Magickre terelődtek a gondolatai, valamennyire ki tudta rántani a korábbi borongósságból. Sőt, amikor belépett a kávézóba, már úgy érezte, hogy mosolyogni is képes.

És mint kiderült, szükség is volt erre, mert amint megállt a pultnál leadni a rendelését, azonnal észrevette, hogy Paul mennyire rossz passzban van –  a mosoly, és szívélyes üdvözlés ellenére is. Mi a fene van ezzel a decemberrel? Ilyenkor nem vidámnak kellene lenni, hangolódni a közeledő ünnepre? Pault aznap egyébként az árulta el, hogy míg máskor mindig volt a tarsolyában egy cinkos kacsintás, egy baráti mosoly, vagy pár jó szó, amit szét tudott osztani a kávézó erre szoruló vendégei között, aznap úgy tűnt, hogy teljesen kifogyott ezekből. Paul smaragdzöld szeméből hiányzott a huncut csillogás, aranybarna bőre is mintha sápadtabb lett volna, úgy általában teljes egészében a cérnája végére ért.

Mégis, amint meglátta Kyle-t, arca valamennyire felderült, és igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

– Rég jártál nálunk – köszöntötte. – A szokásosat kéred?

– Igen. És ha szeretnél beszélgetni a kávé mellett, akkor nyugodtan ülj oda hozzám – ajánlotta fel a támogatását azonnal.

– Meglátjuk. Ha nem jön be senki, bár ilyenkor pangás szokott lenni, még nagyjából egy órán át, akkor csatlakozok hozzád. Ülj le, majd kiviszem a kávédat.

Kyle nem kérette magát, kényelemesen elhelyezkedett az egyik fotelban, és várta Pault, hogy csatlakozzon hozzá. Mivel épp senki sem tartózkodott a kávézóban gyorsan el is készült a kávájával, talán öt percet sem kellett várnia rá. Paul pedig egy nagy sóhajtás kíséretében ült le Kyle-lal szemben, miután letette elé a pörköltmogyorós, karamellás karácsonyi lattét. A másik viszont nem ivott bele azonnal, egyelőre csak forgatta a kezei közt a bögrét. Paul pedig értette a célzást, még úgy is, hogy Kyle nem akart egyenesen rákérdezni arra, hogy mi zavarja.

– Ha arra gondolsz, hogy Peterrel rendben vagyunk-e, akkor megnyugtatlak, hogy igen. Boldogok vagyunk, minden úgy alakul az életünkben, ahogy terveztük.

– Valami viszont mégsincs úgy – próbálkozott Kyle.

– Nem. Valóban nincs – vont vállat Paul, de nem sikerült annyira könnyedre a mozdulat, mint amilyenre szánta. – Az apósomék... Állítólag nincs bajuk velünk, állítólag elfogadják a házasságunkat... Csak tudod... amikor épp nem vagyok ott, vagy amikor felhívják Pete-et, mindig mindenféle baromságokkal próbálják telebeszélni a fejét.

Látszott, hogy Paulban átszakadt a gát, mert szinte megállíthatatlanul dőltek belőle a szavak. Elmondta, hogy az egész már az esküvőjük előtt elkezdődött, de azóta, hogy tavaly nyáron összeházasodtak, fokozatosan romlik, és egyre feszültebbé válik a helyzet Peter és a szülei közt.

– Tudod, vannak azok a vicces szurkálódások, amik egyáltalán nem viccesek – magyarázott lendületes gesztikulálással kísérve Paul –, azok, amikre rá lehet fogni, hogy te nem érted a humort, amikor magadra veszed, hiszen érted, hogy pontosan az, aminek szánták: sértés. És ők, mármint Peter szülei folyamatosan ezt csinálják. Szemtől szembe egyikünknek sem mondanak semmit, de ott van a kínos vicceikben, azokban a kijelentéseikben, amiket a testvérei kapcsán tesznek, hogy az élet rendje mégis csak a házasság és a gyerek. Attól teljes az ember létezése, hogy egy férfi és egy nő egymásra talál, és ebből az egymásra találásból gyerek születik. És hogy ők nagyon hálásak minden unokának, akiket eddig kaptak, és már elfogadták, hogy Peter máshogy boldog.

– Lefordítva, a legkevésbé sem tudták feldolgozni még, hogy sosem kapnak tőle unokákat – jegyzete meg egy félszeg bólintás kíséretében Kyle.

– Igen, pontosan. De akkor nem csak én hallom ki ebből ezt – sóhajtott fel megkönnyebbülten Paul.

– Hát... bár azért megjegyzem, hogy csak a te verziódat ismerem, és nem  hallgattam meg Peter vagy a családja verzióját... Szóval, nem akarok elhamarkodottan ítélkezni, de az alapján, amit te mondtál, egyáltalán nem nehéz azt kihallani, amit te is gondolsz – erősítette meg Kyle –, és még csak nagyon töprengeni sem kell rajta. Szerintem bárkinek értenie kéne.

– Ó, bárcsak tényleg így lenne!

– Ki nem...?

Lenyelte a kérdés másik felét, amint Paul lesütött pillantásából rádöbbent, hogy kiről van szó. Hallania sem kellett a kimondott nevet:

– Peter.

– Mi történt? – Kyle-nek magára kellett parancsolnia, hogy ne kérjen elénézést az iménti ostobaságáért, de tudta, hogy ezzel csak még jobban elkeserítené a barátját.

– Összevesztünk. Elég csúnyán. Hiába próbáltam elmondani neki, hogy milyen mellékzöngéje van a szülei kijelntéseinek, ő csak ragaszkodott ahhoz, hogy nincs ebben semmi több, mint tényleges beletörődés.

– Hát, én őszintén nem hiszem, hogy neki lenne igaza – rázta mg a fejét Kyle –, annyi ilyet láttam és hallottam már. De azt hiszem, értem, hogy Peter miért köti ennyire az ebet a karóhoz.

– Mert a szülei – lökte hátra hullámos haját indulatosan az arcából Paul –, ezt a részét én is értem. Szereti őket, és a legjobbat akarja feltételezni róluk. Ezt én is elfogadom. Csak azt nem, miért nem látja, hogy ez nekem mennyire rosszul esik.

– Szerintem érti, egyszerűen csak... ez egy lehetetlen választás számára, Paul... Te azt kéred, hogy álljon melléd, a szülei pedig kimondva-kimondatlanul arra bíztatják, hogy az ő pártjukat fogja. De ő nem tud ketté szakadni, mert téged is szeret, meg őket is. Egészen biztosan nagyon fájdalmas lenne választania köztetek... de ha erre kényszerülne, szerintem téged választana.

– De valószínüleg neheztelne rám – fújta ki a levegőt Paul, és az arcán egészen elmélyült a szomorúság minden vonása.

– Erre sajnos nem tudok válaszolni. De kevesen tudnánk ellenérzések nélkül kijönni egy ilyen helyzetből.

Paul felpattant az asztal mellől. Az ijedtségtől hatalmasra tágult a szeme.

– Fel kell hívnom! – jelentette ki elszántan. – El kell mondanom neki, hogy sosem akarnám, hogy válasszon köztünk. Ha kell, örökre elviselném a szülei odamondogatását is.

Kyle még csak annyit sem tudott mondani neki, hogy menjen csak, már el is viharzott. Ahogy nézett utána, megérkezett Robert is, és megállt amellett a szék mellett, amin az imént még Paul ült vele szemben.