2021 - Adventi naptár

Tizenöt

Amennyire kellemesen indult Jase napja, annyira maga alá temette minden a kórházban. Igaz, az intenzív osztályon sosem szokott kellemes piknikként telni egy-egy műszak. De december elejétől valahogy mindig súlyosbodni kezdett a helyzet, az emberek türelmetlensége és feszültsége nem ismert határokat. És ez meg is látszott az esetszámokban. Rengeteg volt a balesetes, akár önhibájából, akár azon kívül... és ilyenkor mindig megnőtt az öngyilkossági kísérletek száma is.

Jase sokszor elmerengett azon, hogy ha az ő osztályára ennyi sikertelen kísérlet jut, akkor mennyi lehet sikeres. De aztán mindig arra jutott, hogy nem akarja tudni, mert csak a szíve szakadna meg tőle.

Úgy meg különösen, hogy pár hete bekerült hozzájuk egy fiatal, a tinédzser korból még ki sem nőtt fiú. Legnagyobb jóindulattal is a húszas évei elején járhatott, de mindenki ennél fiatalabbnak saccolta. A metró elé zuhant, amikor egy kimaradt szerelvény miatt annyian gyűltek össze a peronon, hogy a tülekedők véletlenül a sínekre lökték. Valamilyen csoda folytán túlélte, mivel a szerelvény már eléggé lelassult ekkorra. Így csak az egyik lábát vesztette el, a másikat csúnyán összetörte.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a körülményekhez képest minden esélye megvolt, hogy amennyire lehet, ilyen események után, teljesen rendbe jöjjön. A lábára kaphat műlábat, amivel tud majd rendesen járni és mozogni. Vele kapcsolatban az volt az igazán elkeserítő, hogy ez alatt az idő alatt senki sem látogatta meg.

Jase legalábbis az ideje nagy részét az intenzív osztályon töltötte, hogy a karácsonyt kivehesse, és ez alatt az idő alatt nem látott senkit, aki a kamaszt kereste volna. Amikor rákérdezett a nővéreknél, ők sem tudtak mit felelni, náluk sem érdeklődött senki iránta. Mondjuk úgy, hogy a kölyöknek a nevét sem – nem voltak nála papírok –, annyira talán nem volt meglepő ez az egész. Hiába értesítették a gyámügyet és az érintett hatóságokat, eddig még nem történt előrelépés.

Viszont a fiú magához tért pár napja. Ez Jase műszakjában történt, így ő magyarázta el neki, mi történt vele, ő beszelt vele a sikertelen próbálkozásáról, illetve a tette következményeiről is. A kamasz csak meredt rá némán, semmivel sem reagált az elhangzottakra, hiába tett meg Jase mindent, hogy szóra bírja. Akkor abban sem volt biztos, hogy egyáltalán érti-e az elhangzottakat, hiszen a fejére komoly ütést kapott, nem is tudták még teljesen felmérni a hatásait.

Aztán, amikor már menni készült, hiszen mindent elmondott, amit el lehetett a várható gyógyulásról, a még szükséges vizsgálatokról – sőt barátkozni is próbált, hátha úgy könnyebben megszólal, és legalább a nevét megtudhatja – , a kamasz váratlanul utána szólt:

– Nincs valami mód arra, hogy visszacsinálja?

Jase megtorpant a kérdés hallatán, arcán döbbent kifejezéssel fordult vissza kórterem ajtóból. Nem is értette, mire vonatkozik a kérdés. Visszacsinálni? A lábait nem tudják visszaadni neki. Egyébként is csoda, hogy csak ennyit vesztett el. Éppen emiatt nem is igazán tudta, hogy mit felelhetne neki. De mielőtt még bármit mondhatott volna, a másik tovább beszélt:

– Úgy visszacsinálni, hogy ne ébredjek fel...

Jase köpni-nyelni nem tudott. Hiába volt valamilyen kifacsart, szívfájdító módon teljesen realisztikus a kérdés. A kamasz el akarta dobni magától az életét, talán érthető, hogy nem örül a ténynek, hogy túlélte. Ennek ellenére Jase mellkasa összeszorult a gondolatra, hogy valaki ennyire fiatalon arra jusson, hogy ki akar szállni...

– Sajnos nem áll módomban semmit visszacsinálni – nyomta meg kissé furcsább hangsúllyal az az utolsó szót. – Épp az a dolgunk, hogy visszahozzunk a történtekből.