2021 - Adventi naptár

Egy

A hónap eleje borzasztóan hűvös, havas esőtől nyirkos, kásás időt hozott. Azt a fajtát, amikor az embernek nincs kedve kikelni a takaró alól sem, nemhogy kimozdulni a lakásból. Egész éjszaka kopogott az a sűrű havas eső az ablakokon, és John egészen biztos volt benne, hogy kint tükörsimára fagyott a világ, és tökéletes korcsolyapályává változott reggelre a város.

Egy álmos mordulással nyomta ki az ébresztőt a telefonján, ami felháborodott zajjal rezgett a fejétől nem messze az éjjeliszekrényen. Ahogy megpróbált felülni, hogy kikászálódjon az ágyból, két erős kar siklott a dereka köré, és Steve ellentmondást nem tűrően visszahúzta szorosan magához. Arcát John nyakába fúrta, akinek kellemesen borzongott a bőre a tarkóját érő forró lehelettől. Elégedett sóhajjal adta meg magát, és épp visszaszenderedett volna mit sem törődve azzal, hogy fel kellene kelnie, amikor egy súlyos test ugrott fel az ágyra, és vetődött rájuk.

A következő pillanatban nedves orr nyomódott a füléhez, majd végig is nyalta a fél arcát. Az ő döbbenetét Steve felháborodott kiáltása követte, ami csak azt jelenthette, hogy Porcelán a másik férfit is elborította „jóreggelt csókokkal", nemcsak őt. Viszont fellélegezni sem maradt idejük, mert a hófehér, félalbínó collie rohamát a másik kutyájuk, Kóbor támadása váltotta. A golden retriver egyértelműen féltékeny volt a másikra, és ő is figyelmet követelt magának, megakadályozva gazdáit abban, hogy ágyban lustálkodva töltsék a reggelt... vagy a fél napot.

– Elég legyen! – próbálta lesöpörni magáról Steve a két kutya szeretetét, de azok egyáltalán nem hagyták magukat. Mintha csak megérezték volna, mennyire bosszantják ezzel.

John kedélyesen felnevetett a látványon, és jókedvtől fuldoklás közben ismét némán fohászkodva hálát adott azért, hogy tökéletesen sikerült a két évvel korábbi műtét, és azóta is olyan jó volt a látása, amilyen csak lehetett egy ilyen komoly és bonyolult beavatkozás után. Steve vetett rá egy ál-haragos pillantást, amitől csak még felszabadultabban kezdett nevetni, a könnyeit törölgette, miközben a másik annyit vágott a fejéhez:

– Ez is a te hibád! Kellett neked rászoktatni őket, hogy miután felébredtünk feljöhetnek közénk az ágyra!

Természetesen semmi indulat nem kísérte a szavait, ez csak a kötelező rituálé volt köztük. Így neki sem kellett beismernie, hogy ő másban kényeztette el legalább ennyire a kutyáikat.

– Szerintem csak éhesek – csitította John, miután elhalt a nevetés, és ismét rendesen tudott beszélni.

– Rendben – zavarta le a két ebet az ágyról Steve, majd lerúgta magáról a takarót. – Adok nekik enni, nem mintha megérdemelnék.

A kutyák pedig mintha csak értették volna, olyan angyali kifejezéssel a képükön emelték rá rajongástól csillogó szemüket, hogy az bárki szívét megolvasztotta volna. John felhorkant Steve megadó sóhaját hallva. Mind a ketten tudták, hogy Porcelán és Kóbor már az első pillanatban megvették őket kilóra.

Steve a hálószoba ajtóból még visszafordult John felé:

– Kérsz kávét is?

– Naná, hogy kérek. Kell segítség?

– Meg tudok főzni két bögre kávét – kacsintott Johnra arcán huncut kifejezéssel Steve –, csak előbb ellátom a szörnyeket, hogy ne legyenek láb alatt.

– Az mindenképp jó ötlet. Nem akarjuk kórház-tortúrával kezdeni a decembert.

Alig hagyta el John száját ez a vicc, szinte azonnal meg is bánta, ahogy látta Steve-et összerezzenni. Az a két évvel ezelőtti adventi időszak egyáltalán nem volt könnyű az életükben. Először a balesete, majd a szemműtéte miatt. Próbára tette a kapcsolatukat, az egészen biztos. De átvészelték, és most erősebbek voltak együtt, mint valaha.

Viszont mind a ketten tudták, hogy Steve-et viselte meg jobban, neki kellett megküzdenie John pánikrohamaival, irracionális viselkedésével, tartania a hátát mindenkinek, akik esetleg nem értették a kiismerhetetlen viselkedését. John, amíg él, hálás lesz neki, hogy nem hagyta el a rengeteg nehézség, és minden hálátlansága közepette sem. Csak utólag értette meg a saját akkori önmagát: nagyon nehéz emberként viselkedni másokkal, amikor nem érzi magát annak, amikor semminek sincs értelme körülötte, amikor az egyetlen kapaszkodó a józanság szirtjén az őrület szakadéka fölött Steve soha meg nem ingó hite és rendíthetetlen szerelme volt.

Az egyik barátjuk ajánlotta, hogy a vakokat segítő Kóbor mellé szerezzenek be még egy kutyát, egy olyat, aki a PTSD-ben és pánikbetegségben szenvedők segítésére lett kiképezve. Így került hozzájuk Porcelán, aki rengeteget segített Johnnak, amikor Steve nem volt mellette, vagy egyedül egyszerűen nem bizonyult elégnek. John elmondhatatlanul hálás volt azért, hogy Steve és a két kutya ott vannak az életében, és csak remélni merte, képes valamennyit visszaadni abból a rengeteg törődésből és szeretetből, amit ő kapott tőlük.

Merengéséből az rántotta ki pár perc múlva, hogy Steve visszatért a szobába két bögre gőzölgő kávéval a kezében. A kutyák most nem topogtak a nyomában, bár ha a konyhából hallatszódó csámcsogás a jele lehetett valaminek, épp akadt jobb dolguk is, minthogy láb alatt akarjanak lenni. Steve mellé lépett, és John engedelmesen vette el a két börgét tőle, addig szorongatva ezeket, amíg a másik ismét kényelmesen el nem helyezkedett mellette hátát az ágytámlának vetve.

Közben John szemügyre vette a bögréket. Az egyik az volt, ami ő adott tavaly karácsonyra Steve-nek. Egy mindenféle ünnepi motívumokkal dísztett bögre, amit ha kissé megdöntöttél, hogy a szádhoz emeld, mindenféle nyolc-bites ünnepi melódiákat játszott. Fülbántó volt az a prüntyögés, de Steve egyszerűen imádta. John pedig azonnal tudta, mennyire kiváló ajándék lesz ez, amikor először meglátta az egyik lakberendezési üzlet kirakatában – igaz, akkor még erről a zenének csúfolt zaj funkcióról nem tudott.

Átadta a bögrét Steve-nek, így az ő kezében csak a halloweeni mintás "Keep calm and avoid zombies" feliratú bögre maradt. Neki ez volt a kedvence. Épp egy nagy kortyot húzott belőle, amikor megszólalt mellette a Twelve days of Christmas szuper-egyszerű egy hangsávos dallama. Majdnem félre is nyelt, ahogy tudatosult benne az az alig felismerhető, botrányosan pocsék melódia.

– Valahol most biztos zokog egy karácsony manó, hogy ezt tették az egyik ősi dalukkal – jelentette ki kuncogva, amikor végre sikerült felköhögnie a rossz útra tévedt kortyot.

– Szerintem ez valami jól kieszelt terv része – villantott rá egy elégedett mosolyt Steve. – Tudod, hogy csak azoknak a fülét bántja, akik nem szeretik eléggé a karácsonyt.

– Akkor veled is kell lennie valami gondnak – nevetett fel John –, különben nem csak decemberben vennéd elő ezt a bögrét, hanem az év minden napján ezt nyúznád.

– Te sem láttad a Minden nap karácsony című mesét, igaz? – meredt Johnra felvont szemöldökkel, tettetett értetlenkedéssel. – Mert akkor tudnád, hogy nem szabad elkoptatni az ünnep értékét azzal, hogy minden nap karácsony van.

– Aha. Így már minden világos. Akkor szándékosan csak egy  hónapon át gyötörsz ezzel.

– Természetesen, így van tizenegy hónapod elfelejteni a gyötrelmeket. És mától kezdheted elölről a szenvedést.

– Már csak ez hiányzott – bújt a bögréje mögé John, hogy elfedje a boldog mosolyt az arcán. Tudta, hogy sikertelen a próbálkozása, és Steve legalább sejti, hogy annyira nem is utálja azt a hülye a bögrét. Hova lenne akkor az addig kemény munkával felépített imidzse?