2021 - Adventi naptár

Tizenegy

Floyd nem bánta volna, ha marad még annyi ideje, hogy a hamburgereket kipakolhassa tányérra, hogy legalább úgy tűnjön, látszólag fektetett némi energiát a vacsorába, már azon kívül, hogy elrohant megvenni ezeket pár sarokkal arrébb. De végülis annak is van valami bája, ha a dobozból eszik meg. Legalábbis Jase mindig ezt szokta mondani, amikor nem maradt erejük vagy idejük ennél többre. És bár Floyd is elismerte, hogy ennek a helyzetnek is megvan a maga hangulata, azért mégiscsak más elképzelése volt a romantikáról.

Tényleg csak annyi ideje maradt, hogy lepakolt, lerúgta a cipőjét, és lerakta az ételes dobozokat az étkező asztalra, már nyílt is a bejárati ajtó, és Jase lépett be a lakásba. Floyd továbbra is a konyhában tett-vett, és hallgatta a megszokott zajokat, ahogy a másik kihámozza magát a kabátjából, kibújik a cipőjéből, és mindent megfelelően elrendez. Szándékosan nem ment elé, hiszen nem fértek volna el a szűkös előszobában. Egyébként is csak idő kérdése volt, hogy belépjen hozzá a konyhába.

És tényleg nem kellett sokat várnia, mert Jase első útja hozzá vezetett. A megszokott kimerült látványt nyújtotta, amikor megjelent az ajtóban. Nem volt ezen semmi csodálkozni való, minden brutálisan hosszú, éjszakába nyúló műszak után pontosan így festett. Floyd szeretett is azzal viccelődni, hogy eldönteni sem lehet róla, hogy vajon egy zombis filmben a túlhajszolt áldozat vagy a zombi szerepe passzolna-e jobban hozzá.

Viszont aznap este nem került sor viccelődésre. Egyértelműen látszott Jase-en, hogy mennyire kimerült, és a hangulata közel sem jó. Olyannyira nem, hogy Floyd azt is rögtön tudta egyetlen pillantásból, hogy nem akar beszélni róla. Mindketten tisztában voltak vele, hogy az orvosok életében időről időre felbukkannak betegek, akiknek a helyzete jobban megérinti, vagy egyenesen megviseli őket. Azt is tudta, hogy az intenzív osztályon van most egy ilyen beteg, de ennél többet nem tudott kiszedni Jase-ből. És tiszteletben tartotta annyira, hogy ne is akarja a kíváncsiságával terhelni sem korábban, sem most.

Vannak napok, amikor nem kell erőltetni  sem azokat a kérdéseket, hogy milyen volt a napja, sem az egyébként köztük már hagyománynak számító zombis humort. Floyd ennyiben maradt magával. Inkább egy gyors csókkal üdvözölte Jase-t, majd a székéhez terelte, és utána ő is az asztalhoz ült vele szemben.

– Egész nap erre vágytam! – derült fel Jase arca, ahogy óvatosan elkezdte kicsomagolni a dobozt. – Azt is mondhatnám, hogy ez tartott életben.

– Sosem gondoltam volna, hogy valaha féltékeny leszek egy hamburgerre – morogta az orra alá Floyd, de természetesen szigorúan úgy, hogy a másik kristálytisztán hallhassa. Jase ezen felhorkant. Nevetésnek még nem illett volna be, de némi felszabadultság és jobb kedv egyértelműen ott bujkált abban a hangban.

– Ha nem ismernélek jobban, még a végén tényleg azt hinném, hogy féltékeny vagy egy hamburgerre – kacsintott Floydra. – Pedig tudhatnád, hogy nincs miért. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy kinek köszönhetem.

Ekkorra sikerült kibontania a fóliát és kinyitnia a dobozt. Pár pillanatig csak döbbenten meredt a hamburgerre, és Floydot kifejezetten szórakoztatta, hogy még kézbe venni sem merte.

– Te, ez mindig ekkora volt? – emelte csodálkozástól elkerekedett szemét Floydra.

– Jaj, tényleg, el is felejtettem mondani – vigyorgott rá ő –, hogy dupla ananásszal kértem neked, hogy ebből is lásd mennyire szeretlek. És ne nézz így rá, ott van benne mind a két szelet, csak az egyik grillezett, a másik meg panírozott.

Jase közelebb hajolt az ételhez és gyanakodva méregette. Floyd pedig hagyta. Ez már egy régóta megszokott rituálé volt kettejük között, amikor valami új dologgal akarta megismertetni a párját. Korábban erről sokat beszéltek. Még a kapcsolatuk legelején.