2021 - Adventi naptár

Nyolc

Paul, mielőtt kivitte volna a kávét Floydnak, még gyorsan odalépett az ajtóhoz, belülről ráfordította a zárat, és kitette zárva táblát. Már csak nagyjából negyven perc volt zárásig, mégiscsak az lesz a legjobb, ha nem zavarja meg őket senki. Amennyire látta, Floydnak arra volt a legnagyobb szüksége, hogy hallgatóság nélkül tudjon beszélni valakivel.

Paul visszalépett a pult mögé, tányérokra szedett pár süteményt, amik megmaradtak, fogott két villát, és mindent tálcára pakolt Floyd kávéjával együtt, és ezzel a halom mindennel lépett oda az asztalhoz, ahol korábban a másik helyet foglalt. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy eleinte észre sem vette Pault, amikor letette elé a tálcát, amit addig egyensúlyozott. Majd ahogy tudatosult benne, hogy mennyi minden sorakozik előtte, megdöbbenve pillantott fel barátjára, aki arcán halvány mosollyal ült le vele szemben.

– Wow, nem számítottam ennyi mindenre – bukott ki a döbbenet Floydból.

– Láss neki nyugodtan. Bármelyiknek, amelyik tetszik – bíztatta Paul.

– Mert nincs kedved elcsomagolni éjszakára a süteményeket? – Floyd viccelni próbált, de nem sikerült igazán, inkább csak hálátlannak hangzott. Grimaszba is szaladt az arca a saját szavaitól. Szerencsére Paul ismerte annyira, hogy ne vegye magára.

– Sosem szoktam elcsomagolni a süteményeket – adott magyarázatot mosolyogva. – Van a közelben egy hajléktalan szálló, pont útba esik hazafelé. Oda szoktam elvinni este azt, ami megmarad. Egyébként is van több fajta, amit nem tehetnék el másnapra a szabályozások miatt, viszont mivel egész nap a zárt pultban vannak, nincs semmi bajuk. Így engem nem büntetnek meg semmiért, valakiknek meg jól esik.

Elhallgatott, amint tudatosult benne, hogy valószínűleg jóval hosszabban válaszolt, mint amennyire az Floydot érdekelhette a jelenlegi állapotában. Igaz, a másik a érdeklődve – és nem csak kötelességből – hallgatta, ennek ellenére nem akarta semmivel sem terhelni.

– De nem azért jöttél, hogy az én élelmiszerkezelési kötelezettségeimről értekezzünk – próbálta átadni a szót Floydnak. – Mesélj, mi történt.

A vele szemben ülő férfi először csak óvatosan megrázta a fejét, és Pault megdöbbentette a szemében remegő könnyek látványa. Fogalma sem volt, mi történhetett, de találgatnia sem kellett, hogy tudja, csak komoly lehet. Nem akarta sürgetni Floydot, aki egyértelmű időhúzásként maga elé vette a kávésbögrét, és egy véletlenszerűen kiválasztott szelet süteményt, aminek nem állt neki, csak a tányér szélére támasztotta a villát.

Paul követte a példáját, ő azt a süteményt vette le a tálcáról, amiről tudta, hogy a másik nem szereti. Viszont ő sem állt neki a magáénak, csak forgatta a villát az ujjai között. Fogalma sem volt, mit kellene mondania, vagy kellene-e egyáltalán bármit. Az volt ugyanis a tapasztalata, hogy mindenki addig erős, amíg vigasztalni nem kezdik. Így afelől sem voltak kétségei, hogy Floyd mindennél jobban szeretné elkerülni, hogy összeomoljon a szeme láttára.

– Nemsokára karácsony – szólalt meg végül elhaló hangon a nyugtalan hallgatás után. Paul erre csak bólintott, és várta, hogy kifejtse. – Nem igazán várjuk Jase-szel.

Floyd a szájához emelte a kávésbögrét, és óvatosan kortyolt belőle párat, hogy addig se kelljen többet mondania. Aztán erőt vett magán, és ismét letette a bögrét. Majd fátyolos hangon folytatta:

– Lilly mami a nyáron halt meg. És ez lesz az első karácsonyunk nélküle.

Paul erre is csak bólintott. Az idős hölgy nagyon sok betegségben szenvedett, és hiába volt minden odaadó gondoskodás, amivel Floyd őt és a férjét ápolta az otthonban, ahol dolgozott, hiába volt minden orvosi beavatkozás, egyre romlott az állapota. Egészen addig, amíg nem ébredt fel többet egy július közepi reggelen. Egyszerűen csak elaludt. (*)