2021 - Adventi naptár

Tíz

Floyd feje kissé zsongott a váratlan történések miatt, amikor kilépett a kávézóból. Paul és Peter még maradtak, mert az előbbinek be kellett fejeznie a leltározást, és felírnia azokat az alapanyagokat, kávékat és bármi egyebet, amikből másnap utánpótlást kell rendelnie. Floyd elgondolkozott azon, hogy illene-e maradnia, és felajánlani a segítségét azért cserébe, amit a másik kettő tenni készült érte, de érezte, hogy akkor épp nincs igény a társaságára. Így elköszönt, és elindult haza.

Közben az élete furcsaságain elmélkedett. Amikor beugrott egy jobb kedvre derítő kávéra, még nem gondolta, hogy a lelkét is ki fogja önteni Paulnak. Régóta barátok voltak, egyébként nem is volt ebben semmi különös. Ő is segített többször a másik férfinak, amikor nem jutott egyről a kettőre Peterrel. Valahogy mindig természetesen jött nekik, hogy meghallgatták a másikat, és amennyire csak tudták, segítették egymást. De ekkora szívességre a legkevésbé sem számított. Sőt, soha nem is kért volna ilyent, hiába volt mindennél hálásabb a felajánlásért.

„Ugyan már, ne légy ostoba!" – szinte hallotta Paul hangját a fejében. – „Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy kisegítsék egymást a bajban?"

Erre önkéntelenül is elmosolygott. Ha arról lenne szó, ő is bármit megtenne a barátaiért, ami csak a hatalmában áll. De elfogadni azért egészen más tészta. Ahogy segítséget kérni is. Ez sosem tartozott az erősségei közé. Bár sejtette, hogy a többiek is épp így éreznék magukat a helyében. Mind olyanok voltak, akik keményen megdolgoztak mindenért, amijük volt, egyikük sem született bele a jólétbe, és így kín és keserv volt számukra bármit is kérni. De elmondhatatlanul jól esett neki a tudat, hogy vannak olyanok az életükben, akik kérés nélkül, önzetlenül tesznek értük. Épp, mint a versben:

„Adjon az Isten fényeket
Temetők helyett életet
Nekem a kérés nagy szégyen
Adjon úgy is, ha nem kérem." (*)

Mindig is szerette ezt a verset, és most aktuálisabbnak és igazabbnak érezte, mint valaha. Néha azon kapta magát, hogy különböző dallamokra dúdolja is, mintha csak egy sláger lenne. És igazából lehetett volna. Ha az lenne, amit játszanának a különböző állomások, még a telefonján a rádiót is érdemesnek tartotta volna bekapcsolni.

És ahogy most a nap minden történése után hazafelé tartott, valahogy könnyebbnek érezte a lelkét, mint július óta bármikor. Remélte, hogy amikor majd mindent elmesél Jase-nek, ő is épp olyan megkönnyebbüléssel fogadja el a barátaik felajánlását.

Amikor hazaért, csak az üres lakás fogadta. Nem talált ebben semmi meglepőt, karácsony előtt mindig bolondokháza volt a kórházakban is. Nem lehetett ez alól kivétel az sem, ahol Jase dolgozott. Többször nyúltak meg ilyenkor akár órákkal is az egyébként sem rövid műszakjai. Ezért miután lepakolt, gyorsan küldött egy üzenetet neki.

Floyd: Most értem haza. Kicsit eldumáltam az időt Paullal és Peterrel, viszont nagyon jó híreim vannak. Hogy látod, mikorra érsz haza? Ha még emberi időben, akkor csinálok valami vacsit, és azzal várlak majd.

Nem kellett sokat várnia, pár percen belül érkezett is a válasz.

Jase: Szerencsére éppen most szabadultam. Már megyek a garázsba, hogy felvegyem a kocsit. Farkaséhes vagyok. Ha szerzel a közeli hambistól valamit, nekem már az a Mennyországot jelentené.  Egyébként remélem, jót dumáltatok Paulékkal, majd minden pletykát hallani akarok!

Az üzenetet olvasva Floyd felhorkant. Természetes, hogy Jase is minden pletykáról értesülni akart. Legalább akkora pletykafészek volt ő is, mint Paul és Peter. Amiről ezek hárman nem tudtak, az nem is létezett. A másik dolog, ami mosolygásra késztette az a hamburgeres rész volt.