2021 - Adventi naptár

Kettő

– És mi a terved mára? – fordult vissza Steve John felé, miután bepakolta a reggelihez használt edényeket a mosogató gépbe.

– Ezt tegnap előtt óta már vagy tizenötször megkérdezted – villantott rá egy huncut mosolyt, de szándékosan nem válaszolt a párjának, ki akarta csikarni belőle, hogy megerőltesse az agyát, és felidézze a választ erre a rengetegszer elhangzott kérdésre.

Steve megdörzsölte a homlokát, a koncentrálás közepette még a szemöldökét is összevonta. John továbbra is vigyorogva figyelte, majd egy pár másodperc múlva megszánta.

– Még a végén elpattan egy erecske a homlokodon, ha ennyire erőlteted az agyad – rázta meg a fejét kuncogva. – Nem terveztem semmi különöset, csak elviszem a két szörnyet állatorvoshoz az éves felmérésükre és oltásukra, aztán benézek a kutyaiskolába, bár ilyenkor már a fű sem nő.

John azóta dolgozott egy kutyaiskolában, hogy a műtét után visszanyerte a látását, és ismét képes volt huzamosabb időt más emberek társaságában is eltölteni. Hetekig csak Steve jelenlétét tudta elviselni maga körül, annyira túlterhelte a látása visszanyerésével járó rengeteg inger. Az orvos, Jason – akivel összebarátkozott a kórházban töltött idő alatt –, javasolta ezt a helyet, már csak azért is, mert itt képeztek ki segítő kutyákat kifejezetten veteránok számára. John eredetileg csak emiatt kereste fel az iskolát, aztán kapott az alkalmon, amikor kollégát kerestek. Sosem gondolta volna, hogy ennyire megtalálja magát ebben, sokkal-sokkal jobban, mint a katonáskodásban.

Bár lehet, hogy a katonaéletet csak azért élvezte annyira, mert a seregben ismerkedett meg Steve-vel, aki a szakaszukba kirendelt tolmács volt. Öt nyelven beszélt, és John sosem találkozott még nála intelligensebb emberrel. Nem csoda, hogy már rögtön az első pillanatban levette a lábáról. Általában nem beszéltek erről, de a látását is azért vesztette el, mert őt akarta megmenteni. A legtöbb helyen nem szeretik a békehadtestekkel szolgáló tolmácsokat, sokan árulóknak, vagy veszélyforrásnak tartják őket. John soha egyetlen alkalommal sem tett szemrehányást Steve-nek, hogy tulajdonképpen helyette sérült meg, sőt minden hatalomnak – amikben sosem hitt –, hálás volt, hogy meg tudta menteni a legfontosabb embert az életében.

– Hát, lehet, hogy a gazdik decemberben a hidegben már lusták kutyaiskolába hordani a kis kedvenceiket – rázta fel merengéséből Steve hangja –, de ez sajnos nem mondható el a fordítóiroda megrendelőiről. Még jó, hogy a jövő héttől január közepéig szabin leszek, mert már kezdek megőrülni. Mindenkinek minden azonnal kell, sőt lehetőleg tegnapelőttre, de legkésőbb akkorra, mielőtt minden leáll az ünnepekre.

– Abszolút egyetértek veled – nyúlt ki a kezéért John –, én is utálnám, ha egy olyan kis irodának csúfolt dobozba lennék bezárva napi 8-9 órát, mint te. Az én türelmetlenségem már bizonyára tettlegességig fajult volna.
Steve ezt hallva kedélyesen felnevetett.

– Ne is mondd! Nálam is nagyon fogy már a cérna. Előbb-utóbb én is hozzájuk vágok majd valamit. Ha szerencséjük van, akkor csak verbálisan. Egyébként soha nem fogom megérteni, hogy ezek a nagy fordítóirodák miért nem engedélyezik a Home Office-t? Miért kell bent ülnie mindenkinek abban a fojtó levegőjű irodaházban, mintha csak egy túlnépesedett hangyaboly lennénk.

– Csak hogy kiábrándítsalak kicsit; azok vagytok – szúrta közbe játékosan John.

– Igen, én is így sejtettem. De azért köszönöm a megerősítést. Ettől függetlenül nem értem, miért ne dolgozhatnánk itthonról. Szerintem egy fordító esetében azonnal látszik, hogy dolgozik-e. Igen egyszerű ezt lemérni; jönnek tőle fordítások, vagy nem?

– Hé, tudod, hogy nem engem kell meggyőznöd. Én hiszek neked. De azért ha őszinte akarsz lenni magadhoz, nem olyan könnyű itthonról dolgoznod, amikor mind a ketten itthon vagyunk, plusz bent vannak a kutyák is.

– Nem, nem! Most te vagy tévedésben. Én kiválóan tudok itthonról dolgozni, csak Te, meg a két kutya rendszeresen szabotálni próbáltok ebben. Mert unatkoztok, és valamilyen számomra teljesen érthetetlen oknál fogva ezt képtelenek vagytok nélkülem csinálni.
Ezen John kezdett el fesztelenül nevetni.

– Ez tényleg így van, de valld be, hogy szereted, ha eltereljük a figyelmed. Nélkülünk legalább tizenhat órát dolgoznál a nyolc helyett.

Steve nem felelt erre a vádra. Mind a ketten tisztában voltak vele, hogy Johnnak ebben maradéktalanul igaza van. Mindig is hajlamos volt belefeledkezni a dolgokba, és nem törődni magával, csak azzal, hogy a lehető leggyorsabban letudja a feladatokat, még jóval határidő előtt. John nem is egyszer feddte meg, hiszen azzal, hogy újra meg újra teljesíti a lehetetlent, csak azt éri el, hogy a főnökei felveszik a munkaköri leírásába.

– Na jó, mennem kell – zárta le végül a beszélgetést Steve az étkező falon ketyegő órára pillantva.

John nem tiltakozott, ő is felkelt az asztal mellől, és a fürdőszobába indult, hogy maga is elkészüljön. Nem mintha sietne bárhova. Igaz, amikor Steve csatlakozott hozzá a zuhany alatt, mindent megtett, hogy elfeledtesse vele, mennyi is az idő. És bár kifejezetten szerették egymást kényeztetni a kellemesen meleg vízsugarak alatt, azért John sosem hozta volna olyan helyzetbe Steve-et, hogy miatta késsen el. Ennek ellenére nem fogta vissza magát, és mire végzett mindennel, amit eltervezett a másik testével, Steve már alig bírt megállni kocsonyává olvadt lábain. Johnt nem zavarta, hogy rá már nem jut idő, majd este bepótolják, nem félt attól, hogy kiegyensúlyozatlanságok maradnak kettejük közt.

Egyébként is ez a kis szórakozás a zuhany alatt már csak azért is megérte, mert így Steve sokkal nyugodtabban megy majd be dolgozni. És talán még egy nappal sikerült elodázni azt, hogy akár verbálisan, akár fizikálisan a kollégáihoz, vagy a főnökeihez vágjon bármit.

– Legyen szép napod – engedte el egy alapos csók után, amire az ajtóból húzta vissza Steve-et. Bármennyire is hevesen csókolta meg, arra azért ügyelt, hogy ne forduljanak ismét annyira hevesre a dolgok, ami megakadályozná párját az indulásban.

– Ugye, tudod, hogy utállak? – fordult még vissza a küszöbről felháborodva Steve.

– Most épp miért is? – meredt rá áratlanul John.

– Mert ezek után nekem mennem kell, és nem maradhatok itthon veled! – Nem rángathatlak vissza az ágyba egy kiadós birkózásra, marad kimondatlanul.

Ennek ellenére John arcára kiült az a kaján, mindent tudó mosoly, és csak annyit jegyzett meg:

– Nyugtasson meg a tudat, hogy én sem maradok itthon. Felszerszámozom a kutyákat, aztán már itt sem vagyunk. Nem lenne kivel birkóznod.

– Nem nyugtat meg, de tudomásul vettem. – Ezzel egy intés kíséretében lefutott a lépcsőn, végig trappolt a kis kertet átszelő kövekkel kirakott úton, majd bepattant a kocsijukba és elhajtott.

John pedig ahogy ígérte, leemelte a két pórázt a bejárat melletti fogasról. Kóbor és Porcelán a csat fémes hangját meghallva úgy rohanták meg, hogy majdnem fel is lökték. Kezdetét vette a szokásos egy-két perces rituálé, aminek végén a farkukat lelkesen csóváló, a egymást lökdöső ebek nyakörvére végre fel tudta kattintani a pórázt.

Kiterelte a két kutyát, és bezárta az ajtót. Kint egy pillanatra megállt, hogy engedje tüdejébe áramlani a viszonylag tiszta, de annál hidegebb külvárosi levegőt. Felnézett a hó-szürke égre, és egy pillanatig hálát adott mindenért, amit valaha kapott, és amivel rendelkezett az életben. Csak ezután indult el gyalog a nagyjából fél órára levő állatorvosi rendelő felé.