2021 - Adventi naptár

Tizenhárom

Mivel aznap Jase-nek csak délutánra kellett bemennie a kórházba, így reggel együtt tudtak elindulni Floyddal. Jase általában szerette az ilyen reggeleket. Mert szinte minden alkalommal volt valami megismételhetetlen hangulata annak, amikor együtt készülődtek. Jase elvezetett az öregek otthonáig, ahol a kissé távol eső parkolóból kézen fogva sétáltak be Floyddal, hogy meglátogassák a fogadott nagyszüleiket.

De aznap reggel viszont nem az a könnyed boldogság vette körül őket, ami mindig szokta. A buborék is más volt körülöttük, nem az a mindig szokott. Hiába választotta le őket a külvilágról, mégis nehéz érzésekkel volt tele. Lilly elvesztésének fájdalmával. És azzal a szomorúsággal, hogy a három még élő öreg ideje is előbb vagy utóbb, de kérlelhetetlenül a végéhez közeledik.

És aznap reggel Jase hiába igyekezett, nem tudta kiűzni fejéből ezeket a fekete gondolatokat. Annak ellenére sem, hogy tudta, minden percért hálásnak kellene lennie, amit csak az örökbefogadó nagyszüleitől kapott. Amikor a szülei kidobták az utcára, sosem gondolta, hogy valaha is lesz még boldog. Sem azt, hogy annyira boldog lesz, mint Henryvel és Markkal. A lehetőségekről, amiket kapott tőlük pedig álmodni sem mert különböző szállókon és állami gondozásban eltöltött magányos, gyötrelmes éjszakái alatt.

Floyd egy kicsit erősebben szorította összefűzött ujjaikat, hátha ezzel ki tudja rántani a gondolataiból. Jase igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, amikor rá emelte a tekintetét.

– Kicsit tartok attól, hogy fogadják majd az ötletet – bökte ki végül.

Nem kellett külön hozzátennie, hogy Henry-re és Markra gondol. Jase amióta az eszét tudta a négy öreg a második világháború óta volt elválaszthatatlan, nem is töltöttek hosszabb időt egymás társasága nélkül. Egyfelől ezért volt kifejezetten szívmelengető Paul felajánlása a karácsonnyal, ahhoz kétség sem fért, hogy illő tisztelgés lenne Lilly egész élete előtt. Abban nem volt csak biztos, hogy mennyire friss és éles még az elvesztése fájdalma. Az ő mellkasa néha annyira szúrt a gyásztól, hogy levegőt is alig kapott tőle. Logikus volt hát a következtetés, hogy Henry és Mark az ő fájdalmának sokszorosát érzi.

Kijelentésére Floyd csak megértően bólintott, majd pár pillanatig mérlegelte, mi legyen a válasza. Csak ezután szólalt meg.

– Nézd, nincs arról szó, hogy ez a terv kötelező érvényű lenne rájuk nézve. Ez csak egy felajánlás. Az persze más kérdés, hogy mennyien lennének hajlandóak áldozatot hozni értük azért, hogy boldog legyen a karácsonyuk. De ha azt mondják, hogy nem állnak készen egy ilyen eseményre, akkor sem történik semmi. A barátaink szerveznék ezt nekik. És addig úgysem állnak neki semminek, amíg mi azt nem mondjuk.

– Végülis igen, ebben igazad van – sóhajtott egy nagyot Jase. – Csak tudod, nem akarok sem fájdalmat okozni, sem kellemetlenséget... a barátainknak.

– Persze, én ezt értem. Ahogy azt is, hogy mennyire friss még ez a fájdalom. De tudod, szerintem rosszul állsz most a dolgokhoz.

Jase egy pillanatra megtorpant, az ujjai kicsúsztak Floyd szorításából. Rosszul állna a dolgokhoz? Miben? Mit jelent ez? Természetesen Floyd azonnal visszalépett mellé, és ismét a tenyerébe fogta a kezét. Egymásba kulcsolta az ujjaikat, és egészen közel rántotta magához, hogy Jase az oldalába simuljon. Keze egy finom rántásával jelezte neki, hogy haladjanak tovább, és amikor ismét elindultak, Floyd óvatosan, szavait megválogatva beszélt tovább.

– Te tudsz Robinról... – elkadt kissé a hangja. Kamasz volt még, amikor egy gyógyíthatatlan betegség miatt elvesztette a legjobb barátját. – Az emberek nem jól értelmezik a gyászt. Azt hiszik, hogy a fájdalom idővel kisebb lesz. De nem lesz az. Sosem. Ez nem egy ruha, hogy összemenjen a mosásban... Egyszerűen csak az élet nő a fájdalom köré. Emiatt tűnik kisebbnek. (*) És ezért mondtam, hogy szerintem most rosszul állsz a dolgokhoz. Szerintem ez a karácsony egy kiváló lehetőség arra, hogy segítsünk az életnek a fájdalom köré nőni. Nemcsak nekik. Neked is.