2021 - Adventi naptár

Huszonhárom

Floyd kissé sértve érzete magát, amikor a barátaik arra kérték őket, hogy 23-án este ne tartsanak a többiekkel díszíteni, mert ez ugyannyira meglepetés lesz nekik is, mint az öregeknek. De ezt mégsem volt annyira egyszerű a helyén kezelni, hiába értette és értékelte a szándékot. Ennek ellenére nem tudta kikapcsolni az érzést, hogy hanyagolva érezte magát.

– Nem értem, miért vagy ezen ennyire berágva – sandított át az utasülésben füstölögve meghúzódva Flyodra Jase, miközben kitette az indexet, hogy a következő sarkon befordulhasson az idősek otthona felé. – Eleve azt terveztük, hogy ma este meglátogatjuk Henry-éket. Már csak azért is, mert Davie valamit meg akart beszélni. Kifejezetten veled. Szóval, ha oda is megyünk a Mindenizűbe láb alatt lenni, akkor baromi rohanós lett volna az egész este...

– Oké, persze, tudom... csak akkor is – mérgelődött Floyd, de még őt is meglepte, hogy mennyire tovaszálltak az indulatai Jase logikus érvelésének köszönhetően.

– Igen, tudom. Mindig is utáltad, ha kihagynak valamiből. De azt neked is be kell látnod, hogy ez nem egy iskolai program, itt nem vagy kiközösítve. Az egész arról szól, hogy a barátaink örömet szerezzenek nekünk és nagyszüleinknek. Amit mellesleg nem lenne kötelességük megtenni...

– Rendben, értem. Abbahagyom. Csak utálom a meglepetéseket.

– Mind a ketten utáljuk a meglepetéseket, de ez nem olyan lesz, ami miatt utálni szoktuk őket. Szóval tényleg lazíts végre, mielőtt félreállok, és kiteszlek a hóba lehűlni.

– Sosem mernéd! – kapott a szívéhez színpadiasan Floyd.

– Nem javaslom, hogy próbára akarj tenni! – villantott rá egy sokatmondó vigyort Jase. A kellő hatást végül sikerült elérnie, és Floyd végre elengedte az aggodalmaskodást. Így legalább kellően nyugodtan és jó hangulatban érkeztek meg az otthonhoz.

A parkolóból az első útjuk Henry és Mark lakásához vezetett. Általában vagy az egyik vagy a másik apartmanban volt fellelhető mind a három öregúr. Mindig találtak valamit, amivel elszórakoztathatták egymást. De aznap Henry-t és Markot kettesben találták Davie nélkül. Igaz, ezen talán nem is volt mit csodálkozni, hiszen néha erőt vett rajta a Lilly elvesztése miatti szomorúság, és ilyenkor magányra vágyott. Ennek ellenére nem tudták megállni, hogy rá kérdezzenek:

– Davie? Csak nem ráunt a társaságotokra? – viccelődött fogadott nagyszüleivel Jase.

– A fenéket – legyintett vékony, ráncos kezével Mark. – Valamivel nagyon készülődik, de senkinek sem mondott semmit.

– Mert először Floyddal akar beszélni róla – egészítette ki szokásához híven férje a mondandóját Henry. Majd sokatmondó pillantást vetett rá, amiből azonnal ki tudta olvasni, hogy mielőbb menjen át a másik idős úrhoz, mert két barátja oldalát is kifúrja a kíváncsiság a titkolózása miatt.

Végül Floyd egy sóhaj kíséretében megadta magát. Nyomott egy gyors csókot Jase ajkára, majd kilépett a lakásból, hogy bekopogjon a szomszédba. Bentről pakolászás zajai és félig lenyelt káromkodás hallatszott. Ez utóbbi egy tompa puffanást követően, amikor mintha valami nagyobb és nehéz esett volna le valahonnan.

– Davie! Jól vagy? – kiáltott be a lakásba Floyd, és egy kissé türelmetlenebbül ismételte meg a kopogtatást.

– Persze! Várj egy kicsit, mindjárt nyitom – hallatszott az ajtón túlról, de persze Floydot nem nyugtatta meg (fene az öregeket, meg az állandó félelmeiket, ami miatt állandóan be kell zárkózniuk). Már arra készült, hogy harmadjára ököllel fog bedörömbölni. De szerencsére mielőtt erre sor kerülhetett volna, Davie kinyitotta az ajtót, és beengedte a Floydot.