2021 - Adventi naptár

Tizenhat

John idegesen állt meg a kórház kapuban, amit természetesen Porcelán is megérzett rajta, és azzal fejezte ki a saját nyugtalanságát, hogy szinte körbetáncolta a magas, szakállas férfit. Az sem segített a kutya nyugtalanságán, hogy John a cimboráját, Kóbort otthon hagyta Steve-vel. Szinte sosem szokták külön választani a négylábú családtagokat, így ők indulás előtt hatalmas hisztivel és nyüszítéssel juttatták kifejezésre a nemtetszésüket. Ha John tehette volna, és nem süllyedne el szégyenében ilyen viselkedéstől, ő is csatlakozott volna hozzájuk. Hogy utált emberek közt, na meg kórházakban lenni!

Ha nem Jase kéri erre, egészen biztosan nemet mond. Így sem értette teljesen magát, miért ment bele, és jött el, amikor a kórházaktól kellő távolságra, a puszta gondolatuktól is kirázta a hideg. Már az is éppen elég lett volna egy egész életre, hogy a balesete, majd a műtétje után nem kevés időt töltött itt. Emiatt azóta a csak a kötelező kontrollokra jött ide.

Sóhajtott egy nagyot. Miért hagyta magát meggyőzni? Persze tudta, hogy miért. Mert Jase kérte. Mert barátok, és John sosem mondott nemet, amikor a barátai kértek segítséget. Ezt az egészet már akkor elrontotta – korholta magát ironikusan –, amikor jóban lettek az orvossal a balesete után, sőt az élettársával, Floyddal is. Azóta is rendszeresen összejártak ők négyen (vagyis hatan), mert hát a két kutyát sem lehetett kihagyni a buliból. Jase tudott róla, hogy Porcelánt miért tartják. A rohamai miatt, na meg azért, hogy megrendszabályozza Kóbort szükség esetén.

John alaposan meglepődött, amikor aznap reggel megcsörrent a telefonja, mert Jase kereste amiatt, hogy a nap folyamán esetleg el tudná-e hozni Porcelánt. Azt a magyarázatot adta a furcsa kérésre, hogy van egy betege, akiknek nagyon sokat tudna segíteni. Johnnak személy szerint megvoltak ezzel kapcsolatban a kétségei, mégis beleegyezett. Azt a véleményét pedig megtartotta magának, hogy ha a srác ennyire maga alatt van, akkor Porcelán jó eséllyel semmilyen hatással nem lesz rá. Azt sem mondta ki, hogy valószínüleg a kölyöknek valami komolyabb segítség kell, mint egy kutya. Sok ilyet látott a régi bajtársai között, akiket megviselt például Afganisztán, vagy bármilyen keményebb katonai szolgálat. De nem akarta cserben hagyni a barátját, így arra jutott, hogy egy próbát azért megtesz.

Ezért vártak most a kórházkapuban, hogy Jase lejöjjön értük, miután John küldött neki egy gyors üzenetet, hogy megérkeztek. Szerencsére a másik férfi nem váratta meg, pár percen belül meg is érkezett a bejárathoz. Annyi időt sem hagyott Johnnak, hogy kényelmesen párat szippantson az elektromos cigarettájából. Bár két érvet is fel tudott hozni az ellen, hogy miért nem kellene úgy általában sem rágyújtania.

Az egyik természetesen az, hogy valószínűleg nem néznék jó szemmel a kórház kapujában. A másik pedig Steve. Ő mindig ki tudta szagolni, hogy rágyújtott-e, annak ellenére is, hogy az a folyadék, amit használt nem tartalmazott nikotint. És következésképp alig volt szaga. Nem úgy, mint amikor még a legerősebb dohányt szívta. Akkor aztán még szerencsétlen kóbor is az ő bagójától szaglott – akkor Porcelán még nem csatlakozott a csapatukhoz.

John a kezében forgatta az elektromos cigarettát, és a tépelődés közben valahogy nem jutott ideje rágyújtani. Aztán Jase odatoppant mellé, és ő még azelőtt a zsebébe süllyesztette a szerkezetet, mielőtt az orvos szóvá tehette volna neki. Ha észre is vette nála, John legnagyobb megkönnyebbülésére nem tette szóvá.

– Köszönöm, hogy eljöttél – üdvözölte.

– Miért? – mérte végig szemöldök felvonva, mégis mosolyogva John, és közben nem kerülte el a figyelmét, hogy Jase mennyire rosszul fest. – Tartottál tőle, hogy nemet mondok?

– Hát... megfordult a fejemben, hogy meggondolod magad.

– Sosem volt szokásom – rázta meg a fejét. – Legalább egy hajókötélnek kell elütnie, hogy ne jelenjek meg, ha megígértem.