2021 - Adventi naptár

Előzmény - 2019. Advent első vasárnapja

Kyle már éppen kikapcsolta a számítógépet, elpakolta az eszközöket, felakasztotta a köpenyét a többi mellé, és épp indult volna a kabátjáért, mikor megcsörrent a telefon az asztalon. Kissé átkozódva fordult vissza, szeretett volna már elindulni haza. Fárasztóak voltak ezek a hétvégi ügyeletek. És mivel neki nem volt senkije, általában őt osztották be ezekre az ünnepek előtt.

Mi lenne, ha nem venné fel a telefont? Sosem derülne ki, hogy nem válaszolt a hívásra. Egy sóhaj kíséretében megrázta a fejét. Felnézett az órára, még öt perc hátra volt az ügyeleti időből. És egyébként... még ha le is járt volna... nem véletlenül szokták őket hívni. Kevés állatorvosi rendelő volt olyan késő éjszakába nyúlóan nyitva, mint az övék. Szóval győzött a kötelességtudat.

– Tessék, állatorvosi rende...

Végig sem tudta mondani, mert azonnal a szavába vágtak. A vonal túlvégéről szinte pánikban kiabáltak a fülébe. Olyan gyorsan hadarta el a mondandóját a másik, hogy Kyle még a nevét sem értette, csak annyit, hogy valami Roberttel beszél. Ez a valamilyen Robert aztán azt is eldarálta, hogy a macskája megrágott valamilyen mérgező növényt, és egy másik orvostól kapott injekciót, amitől hányt, de azóta mintha rosszabbul lenne.

– Azért ide telefonáltam, mert nem találtam más rendelőt, ami még nyitva lett volna.

Mi is két perce zárva vagyunk gondolta Kyle, de nem mondta ki. Nem érezte úgy, hogy ezzel bármit segíthetne a hiperventillálás határán egyensúlyozó gazdin.

– Honnan jönnének? – Kérdezte inkább.

– Nem túl messziről, kocsival legfeljebb tíz perc – felelte neki Robert.

– Rendben, megvárom. Hozza a cicát nyugodtan.

– Tényleg? Nagyon köszönöm! Akkor már indulunk is.

Kyle sóhajtva tette le a telefont. Felnézett a falon unottan ketyegő órára. Elmúlt éjjel fél tizenegy. Remek. Ma sem ér haza éjfél előtt. Visszaült hát az asztalhoz, és ismét bekapcsolta a gépet, várta, hogy betöltsön az operációs rendszer, hogy újból el tudja indítani az állatorvosi programot is. Legalább addig tegye magát hasznossá, amíg várakozik.

Szerencsére nem kellett sokat várnia, mert Fenesetudjamilyen Robert megérkezett, ahogy ígérte tíz percen belül. Az egyik kezében egy macska szállítódoboz lógott, a másik válláról pedig épp lecsúszni készült a hátizsák. Kyle amint meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó – azt a magas hangon csilingelő vackot nem lehetett nem hallani, a főnökének sikerült egyenesen a pokolból kiválasztani azt a csengőt –, azonnal be is hívta Akármilyen Robertet, hogy meggyorsítsa a folyamatot.

A férfi szinte berontott a rendelőbe, és feltette a dobozt a vizsgálóasztalra. Megtámaszkodott rajta, hogy össze tudja szedni magát, de úgy lihegett, hogy Kyle azt sem értette, hogy nem ájul el az oxigénhiánytól. Valószínüleg egészen idáig rohant a kocsijától. Kyle is odalépett a vizsgálóasztal mellé, és miközben elkezdte leszedni a doboz tetejét, annyit mondott Robertnek a rendelő végébe mutatva:

– Oda nyugodtan le tud ülni, én meg addig nekiállok.

– Nem – rázta meg a fejét Robert, és fényes barna, hullámos tincsei ide-oda repültek az arca mellett. Kyle-nak magára kellett parancsolnia, hogy ne bámulja, annyira lélegzetelállító volt a látvány. – Tudni akarom, hogy mi van vele.

Kyle Robert segítségével leemelte a hordozódoboz tetejét, amiben egy hatalmas, hófehér, félhosszú szőrű macska feküdt kiterülve. Az az állat ránézésre is lehetett vagy tíz kiló, és Kyle meg nem mondta volna, hogy milyen fajta. Leginkább valami nagyon kreatív keveréknek saccolta.