Az Én Hősakadémiám: Ayamin története

20. bejegyzés - Újabb vita

Újabb vita

*KORÁBBAN *

Kint süvöltött a szél, ketten csendesen sétáltak a körletük felé. Ahogy távolodtak a gyengélkedőtől egyszercsak megtörte a csendet a magasabbik.

- Midoriya! Szerinted Bakugou valóban kedveli Ozawat?
- Nos elég ideges lett, amikor szóba hoztam. - mosolygott Shotora kicsit zavartan.
- De meg kell valljam, sosem gondoltam volna, hogy Kacchan érdeklődne bárki iránt is. Ozawa-san biztos nagyon lenyűgözte...
- Azzal ahogy meggyógyította? - nézett rá.
- Végülis nem minden nap csókolózol egy lánnyal, nemigaz? - kérdezett vissza Midoriya.
- Ki csókolózott Bakugouval? - kérdezte Sero, az osztálytársuk. Ketten jöttek Kaminarival mögöttük.
- Oh, Sero-kun, nem láttunk titeket. - váltott Deku, de már késő volt. Alig értek be a társalgóba, a fiúk már le is támadták a szőkét.
- Hé Bakugou! Igaz hogy barátnőd van? - huppant le mellé a kanapéra Kaminari.
- Micsoda? - nevetett mellettük Kirishima. Hirtelen nagy csend támadt, a jelenlévők lesokkolódtak az új információ hallatán. Bakugou szemei szűkülni kezdtek.
- Ki mondott ilyet!? - dohogta a kérdezett.
- Todoroki és Midoriya beszélték a folyosón idefele jövet. Tőlük hallottuk. - mutatott feléjük Sero.
- Deku! - emelte fel a hangját a szőke, és már vöröslött a tenyere.
- Ez csak egy félreértés, nem tudtuk hogy Sero-kun és Kaminari-kun mögöttünk vannak! - emelte fel a kezeit védekezően.
- Ezek szerint mégis csak igaz? - kérdezte Kirishima és békítően visszatartotta Bakugout. A szőke miután lerázta magáról a barátja kezét duzzogva a elvonult.
- Hé Bakugou! Ez most mit jelent? - kiabált Kaminari utána, de hiába. Az esetet nem csak az A osztály tudta meg, hanem azok is, akik Shoto után kémkedtek a gyengélkedőn.

***

Miután a délutáni edzés véget ért Cementossal, Misuzu a kung fu edzésére koncentrált. Fáradtan és elcsigázva sétáltam a kollégiumi körletünk felé. Általában ilyenkor a gyengélkedőbe tartok, de ma a sensei csak egy üzenetet küldött nekem, hogy elfoglalt a tanári karral így ma szabad estém lesz. A hirtelen jött semmittevés ötlete megnyugtatóan hatott rám. Jókedvemben szökdécseltem párat. Amint a bejárathoz közeledtem észrevettem egy alakot a fák mellett. A sötét aurája méterekkel megelőzte, azonnal felismertem.
- Franc... - bukott ki belőlem, mert azonnal leesett, hogy a mai ebédlős jelenet az A osztály egyes tagjaival, illetve az azt megelőző kínos vita azokkal a lányokkal az Ő fülébe is eljuthattak. Lelassítottam, bár szívem szerint inkább elslisszoltam volna. Kimért léptekkel, zsebben tartott kezekkel állt meg velem szemben. Így közelről is elég pipának tűnt.
- Mit mondtál Dekunak meg a fél jeges fél tüzes rohadéknak?! - kezdte emelkedett hangnemben. Sóhajtottam egyet. Nem akartam, hogy elrontsa a kedvem.
- Miért kiabálsz? Nem fogok válaszolni, ha így beszélsz velem. - mutattam rá az ujjammal. Ezzel csak felpiszkáltam. Fortyogni kezdett. De nem szólt, hanem megragadta a karomat és vonszolni kezdett a fák közé.
- Az se jobb, ha berángatsz az erdőbe! - szóltam ismét, de csak később engedett el.
- Honnan tudta meg az egész osztály ezt a baromságot? - kérdezte, de kivételesen nem ordított. Halvány mosolyt engedtem meg magamnak. Nocsak, a végén még kezelhető lesz?
- Sensei behozta az üres zacskókat és mondta hogy töltsem meg őket. Nem kellett semmit sem mondanom rólad vagy magamról. Kitalálták maguktól is hogyan gyógyultál meg olyan gyorsan. Csak nem gondoltad, hogy ilyesmivel fogok hencegni? - vágtam vissza. Grimaszolt egyet válaszként.
- Miután rájöttek, azonnal le is léptek. Biztos út közben beszéltek erről és valaki meghallotta. - válaszoltam. Átgondolta amit mondtam. Kicsit piszkált, hogy így rám kiabált. Illetve hogy baromságnak nevezte ami köztünk van. Úgy gondoltam, vissza piszkálom.
- Biztos szégyenletes lehet neked, hogy szóba hoztak velem. - kezdtem. Az arca meglepett volt. De ismét nem szólalt meg.
- Éppenséggel nem az volt a vágyam hogy ebédidőben szemétnek hívjanak mások. Téged meg csak simán bunkónak tartanak. Tudod nem kértem ezt a figyelmet. - vágtam neki vissza. Igazából nem tudtam miért haragszom rá. Talán amiatt ahogy meggyanúsított majdnem? Vagy azért mert kiabált velem? Vagy azért, mert semmi sincs köztünk, és ezek után nem is lesz? Vagy azért, mert magamra is haragudtam? Minden esetre úgy éreztem tudnia kell, hogy nekem sem mézescsupor ez az egész ami zajlik. Haragomra nem lett ideges. Szelídebben viselkedett. Elindult az erdő felé, majd hátranézett rám és bevárt. Így sétáltunk percekig. Úgy láttam nincs mit mondania, vagy csak nem tudja mit beszélhetnénk. Hát kiböktem ami az eszembe jutott.
- A hónap első hétvégéjén a nagybátyámhoz megyünk a hegyekbe síelni. - kezdtem. Értetlenül nézett rám.
- Mi közöm ehhez? - szólt ércesen.
- Oh, bocsánat hogy társalogni próbáltam! Pökhendi pukkancs... - fordultam el morcosan. Sziszegni kezdett. De ismét lenyugodott. Nem szóltam hozzá, így végül ő szólalt meg.
- Elfogyott a csoki. Készíts még.
- Még mit nem! Ezért az adagért sem kaptam semmit!
- Grrr... - kezdte idegesen, de aztán csak megkérdezte.
- Mit kérsz cserébe? - de közben tikkeltek a szemei.
- Egy normális randit. - válaszoltam kimérten. Vett egy nagy levevőt, de nem válaszolt durván. Normál hangnembben szólalt meg.
- Nem lenne... - nem hagytam hogy folytassa, most én lettem mérges.
- Akkor mi ez az egész? Adtam neked csokit valentin napra, elfogadtad. Kértél másikat, de cserébe csak vitáztunk. Most újra kérsz, de még beszélgetni sem lehet veled, mert mindent elutasítasz. Ennek semmi értelme! - itt már kiabáltam vele. Nagyon meglepte. Arra számítottam, hogy majd kiabál ő is velem, de nem tette. Kicsit elszégyelltem magam, és visszavettem a hangomat alapszintre.
- Nem akarok vitázni veled. Csak beszélgetni. Csak sétálni. Normálisan. De valahogy képtelenség veled bármiben egyezni. - mondtam a szemébe. Rosszul esett, hogy ezeket kellett neki mondanom. Szerettem volna az időt vele tölteni, de nem így. Megsemmisülve álltam vele szemben.

A nap lemenő félben volt, és a narancs sugarak árnyalatai nyalábolták Bakugou szőke haját. Még helyesebb volt így, mint általában. A szívem zakatolása lassulni kezdett, és már bántam hogy nem futottam el, ahogy a megérzéseim súgták nekem...