Az Én Hősakadémiám: Ayamin története

34. Második találkozás, visszaemlékezés 2. rész

34. Második találkozás, visszaemlékezés - Te kutya, én macska - 2. Rész

Nyugodt és csendes alvásban volt részem. Álmomban egy réten táncoltam, kacagtam és virágokat szedtem. Karamella cukrokat eszegettem a zsebemben lévő zacskóból, és élveztem a napsütést, a meleget és a harmóniát. 

Arra ébredtem, hogy káromkodik. Kinyitottam a szemem és megláttam, hogy idegesen ugrik le az ágyról. Felé fordulva, oldalt fekve kuporodtam felhúzott lábakkal. Hirtelen hűvös lett. Ekkor döbbentem rá, hogy a karjával végig átölelt és melegen tartott. Most azonban semmi sem volt rajtam. Hirtelen egy takaró csapódott az arcomba, majd háttal állva ordítozni kezdett. 
- Miféle lány vagy te? Takarózz be! Csak úgy bemászni más ágyába! - Természetesen vitába szálltam vele.
- Te öleltél át! Ráadásul amikor el akartam menni, még szorosabban öleltél! - húztam fel a takarót a nyakamig. 
- Betakaróztam. - sziszegtem. Mérgesen rám nézett, majd kivágtatott a szobából. Döbbentem bámultam utána, amikor bevágta az ajtót. Magamra csavartam a takarót. Felültem az ágyon, és tanácstalanul vártam. Alig pár perc múlva egy halom ruhával jött vissza.
- Ez anyámé, mindegyik új, még nem használta. Bár biztos, hogy mellben túl nagy lesz neked. - nyugodt és tárgyilagos hangon bunkózott. A párnával fejbevágtam. Morogva kapta ki a kezemből, majd elhajította a szoba másik felébe. Egy grimasz után hátat fordított és leült a szoba közepére. 
- Öltözz fel! - utasított.
- Menj ki! - duzzogtam. 
- Ez az én szobám! - vitázott. 
- Csak nem kukkolni akarsz?! - folytattam én is. Morgott, és  elviharzott. Nézegettem a ruhákat. Mindegyik kihívó volt, és mélyen dekoltált. Szemforgatva felemeltem egy csipkés cérna bugyit, és elhajítottam az ágy végébe. Nézegettem, mit vehetnék fel, ami nem ennyire zavarba ejtő, egy 16 éves lánynak. A legtöbb ruhán az árcédula is rajta volt.
- Az éves zsebpénzemen se tudnám megvenni ezt a melltartót… - suhant át az agyamon, egy mintás darab láttán. A ruhák mind passzoltak egymáshoz, nem kétséges, hogy nem csak az anyja, de ő is ért a divatos holmikhoz.  Végül találtam magamhoz való felsőt, szoknyát és alsóneműt is. Éppen azon ügyködtem, hogy a mellemre jobban felhúzzam a vállán nyitott felsőt, amikor háttal belépett a szobába. Letette a kis asztalra a tálcát, de nem fordult felém. Oda sétáltam, hogy megnézzem mit hozott. 
- Miért csak egy pohár van a tálcán? 
- Mert neked nem kéne itt lenned. - morogta. Felvettem a poharat, és töltöttem bele narancslevet. Belekortyoltam, közben néztem a bosszús arcát, amiért lenyúltam a poharat. Egy strigulát végre magaménak tudhattam a vitákon való győzelmek közt, de még mindig bosszús voltam a korábbi mondata miatt. Letettem a félig üres poharat.
- Egyáltalán nem kicsik a ruhák! - hajoltam közelebb, hogy a képébe bámuljak. Viszonozta a grimaszomat.
- Te aztán idegesítő vagy! - motyogta, és ő is közelebb hajolt. Nem tudtam, hogyan vághatnék vissza, a szemei parázsként izzottak és zavarba hozott.  Így ezt a csatát ő nyerte. Mérgesen és elpirulva fordultam el. Aztán leültem a kis asztalhoz, és felemeltem az egyik szendvicset. 
- Még mit nem! - vette ki a kezemből. Felemeltem a másikat, és beleharaptam, mielőtt szólhatott volna. Aztán prüszkölve, könnyezve kapkodtam levegő után, mert tele volt chilipaprikával. Elégedett grimasszal az arcán enni kezdte a másikat. Csakazértis megettem a szendvicset. Aztán megittam a maradék narancslevet is. Néma vitánk közben sötétedni kezdett, és a lemenő nap sugarai halványultak a horizonton. 
- Kísérj haza! - néztem rá végül.
- Mássz ki az ablakon. - replikázott, de rám se nézett, miközben ette az utolsó falatot a szendvicsből. 
- Milyen tapló vagy! - szóltam vissza neki, mire megakadt az étel a torkán. Köhécselt párat, aztán vörösödő fejjel rám nézett. Gondoltam itt az ideje az újabb visszavágónak, ha már úgyis mérges rám. 
- A te hibád, hogy ilyen kihívó ruhában vagyok! A legkevesebb, hogy vigyázol rám és haza kisérsz! Nem beszélve arról, hogy nem is ismerem ezt a környéket. - tettem keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt. Az arca egyre torzabb lett. Ideje volt elővennem a nőies vitás oldalamat. Ebben apám sem győzött le soha. 
- Cipőt sem hoztál! - csücsörítettem rá, közben pedig félig megbillentettem a fejem, hogy méginkább mérgesnek tűnjek. Ez megtette a hatását. Mérgesen felállt, megragadta a karomat és az ajtó felé húzott. Kissé botladozva sikerült csak utána lépnem. Nem számítottam ilyen hirtelen és gyors mozdulatra.
- Maradj csendben! - utasított, majd kicibált a folyosóra. A bejáratnál keresett egy lapos talpú topánt a lábamra, megvárta míg felveszem és becsatolom. Közben a szüleit nézte, akik a másik helyiségben beszélgettek. Kihúzott az ajtón, és sietve elindult az utcán.
- Várj meg! - futottam utána. Lelassított. 
- Elkísérlek. - morogta.
- Köszönöm! - mosolyogtam rá. 
- Úgysem találnál haza! - engedett meg magának egy gúnyos arcot. Hirtelen csak egy arcfeldújásra futotta a mérgemből. Valójában örültem, hogy hazakísér. Sétált előttem, én pedig igyekeztem félig-meddig mellette haladni. Ahogy sétáltunk egyre hűvösebb lett. Fázott a karom és a vállam. A kezemmel igyekeztem melegíteni a vállaimat, amikor levette az inget és hozzám vágta. Hálásan vettem fel a fekete hosszú ujjú ruhadarabot. Az illata is benne volt, így igyekeztem nem túlságosan zavarban lenni. Míg az ingével piszmogtam, megszólalt a telefonja. Megálltunk, és felvette. A szülei keresték. Elsétáltam mellőle míg beszélt. Egy férfi lépett hozzám, már messziről bűzlött az alkoholtól.
- Nocsak… milyen cicamicát hozott erre a szél… azta milyen kis csinoska ez a felső! - hajolt közelebb, de egy pillanat múlva hátra is esett az arcát ért robbanástól. Bakugou megragadta a kezem.
- Ne menj messzire tőlem! - kiabált. 
- Sajnálom, nem akartalak zavarni telefonálás közben. - mérgesen fújtatott, de nem kiabált újra. A kezemet se engedte el. 
- Köszönöm! - folytattam volna még, de bólintott és elindult. Pár percig csak csendben sétáltunk, majd mikor kiértünk a főútra elengedte a kezem. 
- Jobban kellene figyelni mibe keveredsz. Úgy látom vonzod a bajt. - nézett rám. Most egészen rendes  hangnemben szólt hozzám.
- Eddig normális életem volt. Csak mostanság akadtak problémáim, hogy találkoztunk.
- Azt akarod mondani, hogy az én hibám? - kezdte felhúzni magát. Azonnal nemet intettem a kezemmel.
- Dehogy! Úgy értem, hogy neked köszönhetem, hogy most nem pucéran kell bujkálnom valahol. - aztán nevetni kezdtem. Az arca kíváncsiságról árulkodott. 
- Mi olyan vicces? 
- Valld be, hogy sosem beszéltél még annyit lánnyal, mint velem. - néztem rá vidáman. Forgatta a szemeit, de nem válaszolt. Aztán eszembe jutott a sok shojo manga, amit a szobájában láttam. Azonnal megtorpantam.
- A manga amit olvastál, nekem még meg sincs. El akartam kérni tőled! - folytattam volna még, de fekete aura vette körül hirtelen, és  hullámozni kezdett felém a düh.
- Nem! Látnod sem kellett volna! - fortyogott. 
- Ne már! Akinek ekkora gyűjteménye van, annak illik kölcsönadni másoknak. - kérleltem. 
- Nem vagyunk barátok! Nem ismerlek! - kiabálta az arcomba. Ekkor már az utcánkban voltunk. Egészen hazáig kísért. Aztán szitkok közepette visszavette az ingét, és hazaindult.

Méterekkel arrébb integetett még háttal, ahogy távolodott.  Sokáig nem beszéltünk. De egy nap újra egymáshoz sodort minket a sors...