Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

38

Nem kellett hinni ahhoz a legendákban, hogy azok valóságossá formálódjanak, de még csak hallani sem szükséges róluk, hogy azok megboríthassák a világot, a történelmet, és ezáltal egy új faj kapjon helyet a földön.
Ha volt is még hozzá hasonló a bolygón, már megszűnt létezni azóta, vagy tökéletesen beolvadt az emberek társadalmába, és bujkálva élte mindennapjait. Egyik eshetőség rosszabb volt mint a másik, persze a szenvedő alany változott volna a helyzeteket tekintve, azonban biztos, hogy erre már sosem derül fény, és emlékük a régi leírt szavakban, s mostmár Taehyungban éltek tovább.

Nem is csoda, hogy furcsa küllemétől legelőször Kookot is kitörte a frász, és ez lehet enyhe kifejezés volt, ugyanis ahogy belépett a sátorba, ki is esett onnan és szívéhez kapott, mindemellett azonnal elöntötte a bűntudat és a szégyen, amiért szerelmére így reagált. Félig fejlehajtva kaparta össze magát és próbálkozott meg újra az első találkozással, ami nehéz volt, hiszen napok óta várta, hogy kedvese magához térjen, s a félelem, hogy az ébredő nem ugyanaz a személy lesz, mint akit szeretett, és akit annyiszor ölelt magához, halálra rémítette.

Nem látta, nem mehetett a közelébe, még hangját se hallhatta, azt se tudta, él-e még avagy sem: Namjoon nem engedte a közelébe, mert tudta, mennyire megviselné fiát, ha látná szerelme szenvedését, ugyanis ahogyan Taehyung testében keveredett a két veszedelmes méreg, az átváltozás fájdalma sujtotta porcikáit ezerszer jobban, mint teliholdkor a farkasokét, vagy a halandóból vérszívóvá váltakét. Rosszabb volt, mintha az ember összes csontját egyszerre törték volna el, és ez nem csak egyetlen másodpercig tartott. Az alanynak éveknek tűnhetett ez a kevésnyi idő, mintha egy siralmas rémálom szalagját tekerték volna vissza újra és újra, nehogy véget érjen a kín, hogy az illető biztosan tudja, minden bűnéért megbűnhődik, még azokért is, amiket soha el sem követett, vagy még csak tervben sem voltak.

Ha valaki azt állította volna, hogy Taehyung meghalt, Jungkook valószínűleg sírva nevetett volna, azonban ha az ellenkezőjét, nevetve sírt volna. Nagyon is élt, de egy része biztosan a pokolba szállt, miután tudta nélkül adták el a sötétségnek, bevonva annak mézes-mázos körítésével teljes egészében.
Ha egyetlen kifejezéssel próbálták volna jellemezni, a fiú maga lett volna " A pokol angyala.".
Talán még ez sem írta le igazán, mert a szépsége mindent felülmúlt, szemei az éj színében pompáztak a fehéret hanyagul nélkülözve, mégis rejtettek valami titkolt agressziót, egyfajta megfoghatatlan gyilkos kényszert, ami csak csettintésre várt. Bőre hamvas volt, akár egy újszülötté, de kemény mint a gyémánt, s mintha újfajta pigmentek korommal festették volna át - ez a szín morbid módon csodálatosan állt rajta.
Csendes léptei vadászléptek voltak, kimérten, ráérősen pakolta egymás után lábait. Az ónix hajúnak nagyot kellett nyelnie, ahogyan tetőtől talpig végigmérte, s hirtelen öntötte el a szégyenérzet, amikor egész testében megborzongott a látványtól. Soha ezelőtt nem érzett még ekkora rettegést, ami ösztönösen járta most át porcikáit csontjáig hatolva, mint egy tökéletesre élezett kés. Izzadtságcseppjei az éppen hűvös idő ellenére is útrakeltek testén, pupillái összeszűkültek, erei kitágultak, és íves kis patakokként csordogáltak végig izmos karjain, megmutatva: ő készen állt a harcra, hiszen nem tudhatta, mi volt készülőben, Taehyung hogyan viselte a változást, s vajon régi lelke ott élt e meg benne, akit annyira nagyon szeretett.

Ingatag léptei egyre közelebb sodorták a másikhoz, félelme ellenére azonban magabiztosnak tűnt; izomrostjai kipattantak bőre alól, ketyegője viszont őrült táncot járt mellkasában, s mintha még egyre gyorsuló ütemben ropta volna, akár egy haláltánc résztvevői, akik nem vették észre, hogy minden apró ringással közelebb került hozzájuk a vég.
Az idősebb mozdulatlanul várta a farkas közeledését, de most nem tűnt elejtendő vadnak, csupán egy alattomos kígyónak, ami bármikor képes volt keresztül harapni az apró emlős torkát, hogy az élet legkisebb szikráját is kiszorítsa belőle állkapcsával.

Jungkook egy gyönyörű szörnyeteget teremtett és nem tudta, megbirkózik e valaha a tudattal, a látvánnyal; bármivel ami annak a végzetes napnak a hozománya volt. Mintha évek lettek volna, pedig csak napok teltek el tehetetlenül, míg várta, hogy kedvese szíve örökre megszűnjön dobogni.

- Kook. - szólalt meg az ismerős hang, mire az ónix hajú lehunyta szemeit, szívét pedig a régről ismert melegség öntötte el; az érzés átölelte, cirógatta és azt suttogta a fülébe: minden rendben lesz.

Sziasztok.
A befejező rész lesz a következő, amit hosszabbra tervezek, úgyhogy kérek hozzá egy kis türelmet újból. Na nem annyit, mint a mostanihoz😅
Ki van még velem?