Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

6

Legnagyobb meglepetésére a fák közötti kis réseken otthonát pillantotta meg. Ideje sem volt gondolkozni azon, miképpen tudta az állat, ő honnan is érkezett, másodpercek leforgása alatt találta magát saját két lábán.
Mire magához tért a döbbenettől újra egyedül volt. Percekig merengett a történteken, az izgalom utólag csapott le rá, végtelenül fáradtnak érezte magát. Szívesen nyúlt volna el kényelmes ágyában, előbb azonban sort kellett kerítenie egy találkozóra.

Hamarosan Yoongit Hoseok társaságában találta egyik törzshelyükön ücsörögve. Amint észlelték érkezését arcukra egyszerre ült ki az aggodalom és a megnyugvás.
- Taehyung! - Szoros ölelésbe zárták, alig kapott levegőt. - Hova tűntél? Van fogalmad róla mennyire aggódtunk érted?
Mosolygott barátai reakcióján. Szólásra nyitotta volna ajkait, mégis gyorsan préselte azokat egy vonalba, meggondolta magát. Nem vonhatta bele őket.
- Egyben vagyok, csak.. Túráztam egy kicsit. Szükségem volt az egyedüllétre.
Zavartan pislogtak rá és egymásra is, de helyet foglaltak.
- Érthető. - Zárta le ennyivel Yoongi. Egy ideig csendben figyelték a híd alatt vonuló vizet, hallgatták csobbanásait. Taehyung szólalt meg először.
- Mi történt a főtéren? - Hangja kettészelte az addigi békét. Láthatatlan lepelként telepedett rájuk a feszültség. Az alacsonyabb mintha némasági fogadalmat tett volna, összeráncolt homlokkal meredt maga elé, így Hoseokra maradt a feladat.

- Az egyik jószágot.. Szétmarcangolta valami. Soha nem láttam még ilyet. - Ő sem szakította el íriszeit a talajról, de látszott fejben teljesen máshol jár. - Az öregek pánikoltak. Minden véres volt. Minket hamar elküldtek onnan, úgyhogy többet nem tudok mondani.
- Miért siratták meg? - Tette fel egyszerű kérdését Yoongi.
- Az is egy érző lény. - Reflektált Taehyung értetlenül, sajnálta az elhullt állatot.
- Nem erre gondoltam. Sírtak, jajjgattak, mintha hatalmas tragédia történt volna. Furcsa.. - Hagyta ennyiben, monológja a többiekben is felvetett kérdéseket.
- Jogos az aggodalom, ha egy vadállat idáig merészkedett, számíthatunk rá, hogy legközelebb belőlünk akar majd lakmározni, mert éppen így látja jónak.
- A vadállatok nem gondolkodnak Hobi. Az ösztöneik viszik őket előre.

A szőke hajú ezt egyszerűen meg tudta volna cáfolni csupán a mai napját elmesélve, de most is hallgatott.
- Jin merre van?
A kérdésre a másik kettő egyszerre sóhajtott fel.
- Az apjáék nem engedik ki a házból a történtek után.
- Mostantól nekünk se kellene egyedül mászkálni. Túrázni se. - Szúrós pillantást lövellt barátja felé Yoongi. - Veszélyes lehet.
Egyetértve bólogattak amíg Hoseok melankolikus hangján fel nem szólalt.
- Jungkook biztosan fel tudná dobni a hangulatot.
Taehyung a név hallatára megremegett, torkát a sírás szorongatta. Egy másodpercre sem felejtette el szerelmét, de remélte egy ideig nem kerül szóba eltűnése.

- Hazamegyek. - Suttogta csüggedten és feltápászkodott a hideg földről.
- Elkísérünk. - Hangzott a kavicsok apró zörgése ahogy felkeltek a talajról. Semmi kedve nem volt a társasághoz, mégis tisztában volt vele miért szükséges együtt mozogniuk.

Az út síri csendben telt, de egyikük sem érezte kínosnak. A saját gondolataik buborékjában vesztek el, a legbizarabbak pedig Taehyungot környékezték meg. Reménykedett benne, hogy lesz még alkalma találkozni a fenevaddal.
Hazaérve megkapta szüleitől a kellő szigort és dorgálást, amiért szó nélkül felszívódott a káoszban. Nem szokott hazudni nekik, azonban a magyarázkodáshoz fáradtnak érezte magát, így annyit osztott meg velük, a barátaival volt.
Lassan vonszolta magát a szobájába. Lefürdött, átöltözött, és elterült a puha takaró alatt. Hiába volt kimerült, még jó ideig nem jött álom a szemére. Újra felidézte az abszurd perceket amiket a farkas társaságában töltött, az ismerős érzés ami mellkasába férkőzött pedig nem hagyta nyugodni.

A Hold fénye bevilágította az ablaka előtt elterülő erdőt varázslatos hangulattal áldva meg a tájat. Csillogó íriszei egy percre sem váltak el a látványtól. Mindig csodálta a természetet, a mai nap pedig olyan löketet adott neki, amit nem tudott megfogalmazni. Minden porcikáját ez az új érzet járta át, megfoghatatlan, érthetetlen, mégis magába szippant és az ébredés után is fogvatart. Tudta ez a reggeli napsugarakkal nem illan majd el, mint az álmok védelmező leple.

A távolból vonyítást hallott. Mosolyogva hunyta le szemeit. Mellkasára szorította kézfejét, szíve beleremegett a szomorú melódiába.
Teste megmagyarázhatatlanul lazult el, szemhéjai zárva maradtak.

Nemsokára egy másik világban járt.