Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

Vége

Kótyagosan ébredt, és ugyan csend és sötét volt a kis szobában, mintha szemeit azoknak fátylain keresztül is vakították volna a napsugarak, és a ki nem mondott szavaktól zúgott fejének minden apró pontja. Sistergett, lüktetett, robbanni készült, megesküdött volna, hogy a fájdalom, mint emberi szó ezt le sem írhatta volna - ebben tévedett.

- Látom felébredtél. - suttogta egy hang, ami repkedésre késztette a kis pillangókat gyomrában, de ezzel együtt a harangok is iszonyatos kongásnak indultak agytekervényeiben. Kinek ajkait hagyták el a szavak? Vajon elrablói újabb példánya állt meg most ágya mellett, hogy szomjasan vesse magát az ártatlan fiú testére és nagy szomjúsággal ontsa vérét, melynek annyi cseppje kárbaveszett már a kárhozottak gyomrában? - És kutya bajod.

Nem. Ez a hang ismerős volt, de olyan rég hallotta már, hogy feledésbe merült vele a név. Talán ha újra látja, az majd mindent megmagyaráz. Nem akarta kinyitni szemeit, hiszen azok jobban égtek a fáradtságtól, és az átélt kínoktól, de a kíváncsiság csak felülkerekedett.
Először körvonalakat vélt csak felfedezni maga mellett, de aztán arc is társult a búgó, barátságos hanghoz.

- Namjoon?! - Kiáltott fel boldogan, miközben addig kínlódó teste is önkívületben vetődött az ismert idegenre, azonban könnyei kicsordultak a lüktetéstől, ami megtépázta csontjait.

- Igen, én volnék. Meglep, hogy örülsz nekem. - Mosolygott a férfi, és viszonozta a hirtelen ölelést, de szemei hamar megkomorodtak. - Örömmel tölt el, hogy én köszönthetlek, de lenne egy fontos kérdésem hozzád, ami nem tűr halasztást.

Jimin arcáról levakarhatatlanul figyelt a rémület és a tanácstalanság. Alig tért magához, máris döntést kell hoznia? Mi végre és miért volt ez ennyire sürgős? Igazán várhatott volna addig, amíg jobban érzi magát, mert úgy hitte most még az ágyból kikelni se volna képes.
- Megijesztesz, de ki vele. - Hangosan szívta magába a levegőt, hogy aztán lassú, megfontolt sóhajként távozzon az belőle.

- Gondold át alaposan, mert nem kérdezlek meg újra, és ha egyszer döntöttél, már nem lesz visszaút. - Figyelmeztette az idősebb, íriszei el sem szakadtak a fiú alakjától. Az őszinteséget és az aggodalmakat kereste benne szüntelenül, és szándékosan hagyott szünetet mondandójában, ezzel még nagyobb hangsúlyt helyezve a kérdésre. - Képes leszel a történtek után tovább élni az életedet, mintha mi sem történt volna? Ezzel természetesen egy időben.. nem beszélhetsz az elmúlt időszakról senkinek.

Szédült, a levegője pedig a tüdejében rekedt. Nem fért a fejébe, hogyan kérhetett bárki ilyet tőle, azok után amin keresztül ment? Nem. Ez nem kérés volt. Nem akart belegondolni, mit tennének a farkasok vele ha elkotyogná ennek a világnak a titkait az embereknek. Tudta, jámbor teremtések, de ha a fajtájukról volt szó, nem ismertek megalkuvást, és hiába nem tett semmi rosszat életében, valószínűleg neki sem kegyelmeztek volna, és óriási lakomát csaptak volna a húsából.

- Tartom a számat, de.. áruld el nekem, hogyan viselkedjek normálisan azok után, hogy.. szinte desszert voltam az asztalon. Vagy mint egy disznó, akinek almát nyomtak a szájába, aztán burgonyával körbepakolva tálaltak fel. Mit tegyek, hogy elfelejtsem ezt?

Egy percig néma csend uralkodott a szobában, de aztán a válasz is megérkezett.

- Ne felejtsd el. Emlékezz rá.

                               ~

Erős kávé illata lengte be a szobát, megmásíthatatlanul álcázta a tényt, miszerint hajnal kettő volt már, és a nap makacsul nem szándékozott még feljönni az égen, ellentétben a fiatal szándékaival: nem nem akart elaludni, mintha elszalasztott volna perceket ezzel az életéből. Mégis, a szomorúság amit érzett, marcangolta őt belülről, úgy lehet jobban tette volna ha álomra hajtja a fejét.
Ez az este más volt, mint a többi. Nevezhetnénk megérzésnek, de mélyen tudta, hogy ha lehunyná szemeit, akkor eljönne a világ vége, vagy a szíve szűnne meg dobogni azonnal, és onnan nem lenne visszatérés.
Pedig ez a szív kiüresedett már, kisírta könnyeit, amikor választottja eltűnt nyomtalanul, majd újonnan erőre kapott amikor látta őt azon a sikolyokkal teli éjszakán.

Remélte, ha életben van még, nem kell szenvednie, vagy ha nem... nos, akkor fájdalom nélkül lépett át a túlvilágra és visszatér őt kísérteni, ha már nem búcsúzhatott el tőle.
Nem akarta elengedni az emlékét, és ez lehet ketrecbe zárta, megbéklyózta, de hitte, ezt csak az értheti meg, aki elvesztette a szíve választottátok, akárcsak ő.
Biztosan bezáratnák valahova, ha azt mondaná, a mai napig képtelen róla és éberen álmodik.

Bensője megremegett, ajkai cserepesre száradtak, szíve pedig egyenesen tombolt, mintha maratont futott volna az imént.
Más volt, minden annyira groteszkül hatott, és szent meggyőződése volt, hogy bizony álmodik még most is, csupán szemeit felejtette el lehunyni hozzá.
- Hidd el, tényleg itt vagyok. De többet nem mondhatok neked sem. - A fekete hajú elmosolyodott, szemeiben szenvedéssel és könyörgéssel. Már - már kezdte feladni a küzdelmet, hogy meggyőzze a másikat: életben van, amikor amaz végre válaszolt - az este folyamán először.

- Ha tényleg így van, akkor csókolj meg. - Hangja rekedtes volt a sírástól, szemei vörösek voltak a kialvatlanságtól, és abban sem hitt, hogy őt magát meggyőzné az, ha megtörténne, amit kért. Annyiszor álmodott Jiminnel, hogy már képtelen volt megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől.

A húsos ajkak meglepettségében résnyire nyíltak, majd összeszorultak, akár egy védvonal, mely nem engedte szárnyra kelni a szavakat többé.
Lassan kelt fel, és sétált közelebb az őt vizslató szemekhez, majd a mozdulatlan test vállára fogott és párnáit összeérintette a másikéval.
A csendet vágni lehetett volna, füle is sípolt, bár a rendezetlen dobszóló, amit kereplője járt, megzavarta a halk lebegésben őt is. Megesküdött volna, hogy Yoongi szíve is éppen ilyen gyorsan vert, mint az övé, talán hallotta is a keserves szólamot. Közös táncot jártak, akárcsak nyelveik, mígnem szerelme sóhaja betöltötte a fülledt, izzó levegőt.

- Tényleg te vagy az.

Hellóbelló mindenkinek. 💜

Ez volt utolsó fejezet. (A hivatalos, de kiegészítőket akarok még.)
Megígértem, hogy befejezem a történetet, és betartottam a szavam, habár ez nagyon nem volt könnyű. El kellett engednem azt, ami a részem, mert csak így lehet vége.
Máskülönben lehet még évekig olvasnátok a mindennapjaikról, de én se akarom elfecsérelni a szavakat :D
Kérdezni ér, kommentet és üzenetet is írhattok.

És mindenkinek köszönöm aki kitartott az írásaim mellett, a többi is sorra kerül mostmár. ;)