Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

33

- Meg ne próbáld. - Visszhangzott az elhaló suttogás a dohos szagú, sötét pincehelyiségben, mire Jaebum szemei fenyegetően villantak a hang irányába. A rekedtes, fáradt hangocska Namjoon ajkait hagyta el, így a vámpír kissé kétkedve, s talán szórakozottan lépdelt az egykori alfához, majd egy ócska vigyorral fonta ujjait a zilált tincsek közé, erősen marva azokra, hogy hátrahajtsa az ordas fejét, ezzel a nyaka köré pattintott fémkarikát a bőrébe vájva - talán szánt szándékkal.

- És ezt te mondod pici farkas? - Kuncogott résnyire szűkült szemekkel, míg Taehyung ketyegője erősen dobbant a képre, fájdalmasan, és erejéből is csak annyira futotta, hogy elkapja szemét a látottakról. A félelem, hogy talán éppen miatta keveredne Namjoon nagyobb bajba, amint bármely végtagját mozdítja, egyenesen gúzsba kötötte, így még a kislábujját sem merte feléjük fordítani, pedig lett volna egy terve. Egy ember volt, egy erőtlen porhüvely, akit megtévesztett a szörnyeteg precíz, lelketlen játéka, napokra is kitépve őt a valóságból - abból a tudatból, hogy ő is csak egy gyenge halandó volt.

- Látsz talán mást is idelenn? - Sóhajtotta Namjoon halovány, vérrel szennyezett mosollyal ajkain, majd egy kisebb fejrántást követően szabadult meg az őt nyomorgató ujjpercektől. - Úgy érzem túlságosan belemerültél a győzelmi lubickolásba Jaebum. - Suttogta a fájdalomtól remegve, mégis izzó íriszekkel, határozottan, mintha csak biztos lett volna abban, ki szenved vereséget azon a napon. Fel akarta hergelni ellenfelét, elvonni a figyelmét; azt akarta, hogy meséljen, agonizáljon csak hosszadalmasan, vagy kínozza meg őt újra, hogy időt nyerjen - hogy legyen ideje észrevétlenül hívni falkatársait.
Úton voltak, ezt tisztán érezte, hiszen a közelgő, robosztus alfa léptei is visszhangzottak elméjében. Látta a mellettük elsuhanó fákat, érezte utódja heves szívdobbanásait, amik megszaporodtak a szerettei életéért indított csatában, és hallotta, miként csaholt mögötte a csorda, vérszomjasan, bosszúra éhezve, korábbi vezetőjükért, és Taehyungért - az ónix hajú kiválasztott párjáért - loholva vakon. Egy ilyen csapat felülkerekedhetett a háborúban?

- Arról álmodsz talán, hogy a szánalmas korcsaid megmentenek majd, jól gondolom? - Gonosz vicsorral figyelte Namjoont pillái alól, majd színészien az égre emelte tekintetét, és elvékonyított hangon esdekelt. - Ó, jajj nekem, mihez kezdek majd, ha ideérnek? Úgy rettegek, istenem segíts! - Nevette el a mondat végét, kacaja egyre hangosabb, markánsabb formát öltött a zárt térben, a falak is engedelmesen verték vissza a kellemetlen hangokat, mígnem elhalkult teljesen. - Ugyan, kérlek.. - Ingatta fejét szánalommal telt tekintettel és lépett a fiúhoz, aki a hirtelen közelségre megugrott. A magas férfi hosszú ujjai az ember arcára simultak, finoman cirógatták a hamvas bőrt, míg a szőkeség csupán nyelt egyet hangosan, mozdulatlanul. - Mire észbekapnak, ennek a szépségnek a szívét én magam döföm keresztül, és gyanítom, onnantól Jungkook képtelen lesz koncentrálni. Mind tudjuk, hogyan hat a falkára, ha a vezér megzavarodik, nem igaz drága barátom? - Szavait mindvégig Namjoonhoz intézte, vérvörös íriszei mégis az előtte reszkető Taehyungot pásztázták éhesen, mintha már érezte volna édes vérének zamatát, amit majdan ujjairól nyalhat le a lelketlen gyilkosság után.

- Nem ismered a farkasokat. - Csóválta a fejét a másik, mire a fekete hajú férfi megmerevedett a másik arcát babusgató mozdulatban, tekintete elsötétedett, a levegő pedig hirtelen hűlt le érezhetően pár fokot. Mintha magát az időt is elvágták volna, a külvilág pedig megfeledkezett volna a három alakról, akik a pince mélyén burkolóztak sötétségbe.

- Már hogyne ismerném őket? - Súgta halkan, majd fordulva nagyot dobbantott, ezzel repesztette meg a lábaik alatt húzódó, egyenletlen kőpadlót. Szemei szikrákat szórtak, kezei ökölbe szorultak, vaskos izmai karjain úgy feszültek, hogy félő volt, lassan leszakadnak az ínakról. - Szerinted mégis miért üldöztetlek titeket?! Pusztítani való korcsok vagytok mind! Elfajzott, undorító dögök! - Emelte hangját, és szinte olyan hangerővel fakadtak ki belőle a szavak, hogy beleremegett az építmény is.- Olyanok vagytok, mint a pestis, ha nem állít meg titeket valaki, az emberek csontjairól is lemarjátok a húst, mert titeket nem érdekel más, csak a 'határok tisztelete', a 'fajok közötti egyenlőség'! Emberélet, szerelem, titeket semmi sem érdekel, csak mentek az elcseszett logikátokra hivatkozva pusztítani, végezni mindenkivel, aki kicsit is többet ér, mint a szánalmas életetek!

- Szerelem? - Csengett fel a keserű kérdés halkan, mégis velősen az ordas repedezett ajkai közül, melyen gunyoros mosoly ült, fájdalommal és emlékekkel teli. - Nincs bennetek más, mint szomjúság a másik vére iránt, ezt nevezed te szerelemnek? És meis.. hogyan lennél képes szeretni, ha már halott vagy? - Csengett fel a provokatív kérdés, amire a pillanatnyi sokk és döbbenet közepette még az ember fiú is felfigyelt. - Egy lelketlen báb vagy, ami csak a pusztítást ismeri, és már soha nem leszel élő, nem dobban majd a szíved senkiért, nem érzed, ahogyan a teste melege téged is felhevít. Mond csak, nem zavar ez téged? - Szűkítette résnyire éles szemeit Namjoon, várva bármilyen választ. Felkészült a legrosszabbra is, így lassan, mély levegővétellel telítette meg tüdejét oxigénnel, miközben mindentudó íriszeit le nem vette a vámpírról, akinek kezei túlzottan remegtek a méregtől.

Amint az idősebb ujjai a torkára fonódtak - ezzel apró szilánkokra repesztve szét a fém karikát -, ösztönös vicsorra húzódtak ajkai, remegve vívta a lélektükrök csatáját, amelyet kérdés nélkül ő nyert; egy ilyen lénynek nem volt lelke.
- Szóval.. Igazam van? - Hörögte könnyes szemmel, nehézkesen az őt fojtogató ujjpercektől, közben egy fölényes mosoly-félét villantva a fekete hajúra, de talán kár volt tovább kekeckedni, így is egyértelmű volt, hogy elérte a célját. Talán túl is lőtt azon.

Az ember bőrbe bújt ordas pillanatokon belül ordított fel a fájdalomtól, amint ellenfele elemelte őt a padlótól, a rövid láncok pedig hátrafeszítették a karját. A vállai reccsenve közvetítették gazdájuk fájdalmát, a csuklóiból - amelyekbe a szoros karikák vájtak - kiserkent bíborvörös cseppek pedig lassan színezték be a kopott, mocskos padló felszínét.

Taehyung lassított felvételben követte végig, amint Namjoon teste átrobbant az addig mögötte húzódó vaskos kőrétegen, ahogyan porcikáival magával sodorta a súlyos darabokat, hatalmas porfelhőt robbantva széjjel az egyébként is levegőtlen, sötét zugban. A fémláncok darabjai meghajlottak az erőtől, így a nehéz, fém köröcskék a szolgálatukat felmondva peregtek széjjel a kis térben, hangosan csörömpölve, míg az utolsó láncszem el nem borult a kövezeten.

Hosszúra nyúlt másodpercekig némaság honolt, a döbbenet beszélt helyettük, de amint elült a por, Taehyung elsápadva kapott a ruhája alá csúsztatott, hegyezett fadarab után. Eljött az idő, amikor megmutathatta, hogy egyetlen gyönge ember kis lépése is kincset érhetett, főleg az ehhez hasonlatos nehéz időkben. Tudta, hogy talán az egész próbálkozás hasztalan lesz, és az életét is egy örök létre elfelejtheti, mégis bátran a magasba emelte a karóként szolgáló darabot, és egy hangosabb kiáltással rontott Jaebumnak, keresztüldöfve annak felsőtestét a pillanatnyi meglepettséget kihasználva. A vámpír kikerekedett szemekkel ordított fel és tántorodott előre, amíg Tae lábai újra a talajt érték, de ez a szenvedés csupán pár másodpercig tartott.
A szőke hajú mostani szobájában rögtönzött fegyvere célt tévesztett; Jaebum mozdulatlan szíve ép maradt.

Sziasztok!
Kommentet, csillagot fogadok soron kívül is szívesen 😂
Hogy viselitek a helyzetet?
Ugye nem csak én bolondulok meg? 🤧