Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

30

Olvasói kérésre hoztam egy fejezetet😏
De nem árulom el, ki volt az, aki miatt úgy döntöttem, hogy sokkal hamarabb jövök el vele, rendben van így Mrs_Jeon_001?🤭💜💜
Nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást nektek 🤟🏳️‍🌈
Bombázzatok le kommentekkel, csillagokkal, esküszöm nem harapok értük 🙄

Gyűlölte az ordasokat, tiszta szívéből, egyenesen le tudta köpni őket, és Jacksonhoz sem állt másképpen, őt csupán megtűrte, kihasználta, mert jó szolgálatot tett neki addig; amaz saját céljait hajkurászva akart a falka élére törni, éppen ezért fordult segítségért ahhoz az idős vámpírhoz, aki korábban már eszét vette a hatalom kecsegtető ígéretével, némi áldozatért cserébe.

Az idősebb nem volt rest szembeszállni a morbid világ adta lényekkel, egy fiatal farkasokkal felfegyverzett erős hadsereggel is, amely a vámpírok fajának végét jelenthette volna, ha nem lett volna Namjoon, aki a békét szorgalmazta mindigis; ezért bizonyos értelemben hálás is volt neki, s talán ezért nem harapta át torkát az első adandó alkalommal - nem utolsó sorban tervei voltak vele, fel akarta használni őt, hogy kíméletlenül gyötrődjenek a bűnösök a múlt árnyékában, a lábai előtt sorvadjanak el a kíntól, mely őt is sanyargatta ezidáig.

Nem volt bolond, sem őrült, csupán hosszú ideje eszét vette a megtorlás negédes illata, az, hogy egyszer talán bosszút állhat szerelméért, valamelyest megnyugtatva saját háborgó lelkét, mely még mindig társáért sírt keservesen - akit ő sem tudott megmenteni, mert addigra már késő volt.

Tervéhez kellett a lehetséges alfa kedvese, a szőke fürtökkel megáldott fiú, akit Taehyungnak hívtak; ironikus volt, vagy a sors gusztustalan, pofátlan fintora, még ennek hangzata is hasonlított szerelme nevére.
Annyira emlékeztette rá, minden kimondott szava, vonásai, kecses, visszafogott mozdulatai - mintha maga Baekhyun állt volna előtte még akkor is, s dorgálta volna meg felelőtlen tetteiért. Talán ezért volt képtelen kontrollálni magát ha a mogyoró íriszekkel megáldott fiúról volt szó, ha a közelébe ért, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne érintse, ne akarja a vérét annyira, mint a legelső alkalommal.

Úgy szerette egykori párját, mint soha senkit azelőtt, ezért változtatta egy hozzá hasonlatos szörnyeteggé, tette egyszerre szeretőjévé, és szolgájává a gyönyörű embert, összeláncolva magukat az örökkévalóság buja gondolatával, vérükkel pecsételve meg a hangtalan ígéretet. A szívét kitépte volna érte, ha azzal megmenthette volna létezése értelmét, az utolsó reménysugarat jelentő fiút, de nem volt még ereje teljében akkor, nem volt jó helyen, így rettentően elkésett.

Akkor vált biztossá, hogy örökre üldöztetni fogja a farkasokat, azokat a nyomorult undormányokat, amikor kedvese hamvai peregtek ujjai között, melyeket a szélrózsa minden irányába tépett el tőle a langyos tavaszi szellő. Csak az emléke maradt utána, annak üres, szürke, fakó helye pedig minden álmatlan, hosszúra nyúlt pillanatban emlékeztette arra a szörnyű napra, amikor elvesztette őt.

Lehet az ő hibája volt minden, de ezt sosem tudta elfogadni, amíg mozdulatlan szívvel élt, mert a felelősség, a fájdalom túl nagy nyomást helyezett volna megtépázott valójára, így is szenvedett, megsínylette a bűntudatot, mely felmarta lelke utolsó jóságos oldalát. Ha akkor nem vette volna eszét a szerelem, nem formálta volna halhatatlan képére a fiút, akit szeretett, talán még mindig béke honolt volna a csendes vidéken, a környező városokban, és nem hullottak volna tucatjára ártatlanok, akik távolról sem ismerték a történetet, csupán foszlányokat hallottak a legendákból, mik a halandók körében is szájról szájra jártak.

Baekhyun halála ösztökélte, hogy elégtételt vegyen, évekig tervezgette, hogyan fogja megkeseríteni ellensége fajtájának életét, és az első lépések, a tettek ideje elérkezett; minden annyira tökéletes volt, Taehyung érkezése, a Jeon fiú, és Namjoon reakciói, kiszámítható lépései. Nyelvén, ízlelőbimbóin érezte a siker édes ízét, a halovány, jóleső bizsergés járta be porcikáit, s a közelgő harc, a kiontható életek, a friss vér gondolata egyenesen begerjesztette.

- Min rágódsz annyira? - Állt meg a fiatalabb mögött; amaz összerezzent, mert nem érzékelte, nem hallotta a másik érkezését, de nem fordult meg, nem akarta őt látni.

- Úgy beszélsz hozzám, mintha érdekelne, valóban mi van velem Jaebum. - Fintorogva köpte a szavakat, mire a másik éles vigyorra húzta ajkait és mindkét kezét a másik karjaira vezette, felfelé simítva az akkor fedetlen területeken.

- Ennyire nehéz elhinned, hogy jelenleg te vagy a figyelmem középpontja, és nem más? - Búgta a szavakat füle mellé, mellyel kellemetlen libabőrt varázsolt a fiú testére; tetőtől talpig beleremegett a jelenlétébe is, és végtelenül gyűlölte azért, hogy hatalmával visszaélve játszadozott vele állandóan.

- Ha törődnél velem, akkor szabadon engednél, nem tartanál vissza attól, hogy Jungkookkal lehessek. Hogy újra szabad legyek. - Könnyek marták ragyogó íriszeit, míg lelki szemei előtt szerelme arca, mozdulatai és mosolya táncoltak, tökéletes összhangot alkotva. Az idősebb szorosan zárta össze állkapcsát, majd ingerülten pördítette meg őt kezei között, és szorította magához derekánál fogva, hogy közelebb hajolva mosolyogjon az arcába kegyetlenül.

- Hogy újra szabad lehess? Ugyan kérlek, hogyan akarsz újra emberek közé menni, amikor ugyanolyan szörnyeteg lettél, mint én? - Simította füle mögé egy zavaró tincsét, és kuncogott, ami Taehyungnak inkább tűnt a pokol kutyái csaholásának, mintsem bármi másnak, mi megnyugtatta volna. Valójában még visszamehetett volna az emberek közé, mert nem fejeződött be az átváltozás, nem volt meg az utolsó lépés; azt máskorra tartogatta, de ezt a fiúnak nem kellett tudnia, hétpecsétes titokként őrizgette a megfelelő pillanatig, ami még nem jött el. - Egy percig sem kell aggódnod. Hamarosan itt lesz Ő is, a drága Jungkookod, akit olyannyira sokszor emlegetsz. Eljön érted, mert én így akartam, mert pontosan ezt vártam, és mert túl fontos vagy neki ahhoz, hogy magadra hagyjon. - Puhán ejtette a szavakat, tökéletes ellentétet alkotva azok jelentésével; mintha éppen bókolt, vagy hízelgett volna, úgy simult testéhez, romantikusan, tekergőzve, akár egy kígyó.

Élvezte, ahogyan a szőkeség megpróbálta eltaszítani magától, és közben arcára kiült a pánik, az értetlenség és a félelem egyvelege; lehet ebből táplálkozott, ez éltette igazán, szinte fürdött a mocsokban, a káoszban, amit a másik lelkében generálhatott szavaival. - És most, add nekem, ami az enyém. Nagyon hosszú napom volt, megérdemlek egy kis kényeztetést, nem gondolod? - Villantak meg szemei, melyek semmi jót nem ígértek, csak a pusztulást, az ürességet, a riasztó, halálos, rothasztó örökkévalóságot.

Mielőtt ellenkezhetett volna, vagy egyetlen szócska is elhagyta volna szépen ívelt párnáit, a fekete hajú amaz tincsei közé markolva tapadt ajkaira, s ízlelte meg azokat, mintha az ő tulajdonai lettek volna az édes nyalánkságok, őt illették volna meg, ahogyan a felsértett húsos szervekből kibuggyanó vérvörös cseppek is.
Az elveszett, szenvedő fiú képtelen volt ellenállni, kapálózni, egyszerűen nem tehette meg; egy természetfeletti erő húzta, utasította mit tegyen, és abban is meggátolta, hogy üvölteni kezdjen vele - az egyetlen gazdájával.