Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

8

Napok óta szenvedett szerelme hiányától. Korábban elképzelni se tudta, talán nem is akarta milyen lehet akár egy nap is nélküle, hiszen együtt nőttek fel.
Egy-egy apró betegség sem szakíthatta el őket egymástól. Amikor Jungkook komolyabb megfázástól borult ágynak Taehyung a maga esetlen és tapasztalatlan módján ápolgatta őt. Mellette volt, és természetesen szülei engedélyével házában is aludt, átölelve őt. A legkisebb mocorgásra is kipattantak szemei, leste minden óhaját, nem számított mennyi energiát fektet a fiatalabb gyógyulásába.

Hasonló, fájdalmasan keserédes emlékképek körül forogtak agytekervényei. A magány és a szomorúság lassan bekebelezték. Ezen a borús reggelen sem szándékozott kikecmeregni ágyából, pedig barátai is keresték már. Szülei unszolására vonszolta ki magát reggelizni is, majd ugyanazzal a tempóval csoszogott vissza, és zárkózott be újra.
Egyedül akart lenni, a gusztustalan posványba süllyedni amíg csak lehetősége adódik rá.

Értelmét nem látta az addigi napi rutinnak sem, aminek legtöbb pontját Vele végezte el.
Egyetlen dolog rángathatta ki őt a sötét burokból, lehet csak pár perc erejéig, ez pedig az eső. Szerencsére az ég szíve megesett rajta, lassan de biztosan hullajtotta könnyeit, eláztatva ezzel a földeket és a szomjazó növényeket.
Soha nem hagyta ki a látványt, sem az illatokat, amik megnyugtató fellegként kúsztak orrába ilyenkor. Ablakát határáig feszegette, apró mosollyal az arcán figyelte a nagy cseppeket.

Fáradt volt.
Most érezte igazán mennyi energiát kiölt belőle az aggodalom. Az üveg áttetsző alakjában megpillantotta magát, elborzadt. Tincsei minden irányba akaratosan meredeztek szerteszéjjel,lilás karikák keretezték szép vágású szemeit. Ajkai kicserepesedtek a rengeteg sírástól, színe pedig olyan halovány volt, először azt hitte szellemet lát.
Felfújta pofazacskóit, és a fürdőszobába lépdelt csendesen. Percek alatt szedte rendbe magát, majd felfrissülve lépett a párkányhoz. Fekete melegítője és szürke pulóvere rejtette el testét, lábfejeit egy elnyűtt cipőbe bújtatta. Ezeket a darabokat nem sajnálta, nem óvta a sártól és az egyéb foltoktól, amiket néha képes volt összegyűjteni ruháin.

Kezeivel a a keretbe kapaszkodott, nagyot sóhajtott mielőtt átlendítette lábait a magasabb akadályon. Magabiztosan érkezett a víz áztatta puha talajra, szemeit lehunyta. Szinte azonnal átnedvesedtek rajta az anyagok, de egyáltalán nem érdekelte. A pillanatnak élt, a zápor sustorgó hangja töltötte ki addig zavaros gondolatainak zegzugát.
Nyugalmat érzett, mégis ezen az apró támaszon túl úgy érezte valami fülsüketítően dörömböl falain, hogy egy nap szilánkosra törjön benne mindent. Ezt el kellett tüntetnie.

Félt, de a zivatar erőt is adott neki, hatalmat. Elszánt pillantással vetette be magát az erdő sűrűjébe. Izmai kitartóan dolgoztak, szemei cikáztak az avaron kikerülve minden akadályt ami elé került. Izgatottan ligehett, kapucnija is lecsúszott hajkoronájáról, így szőke fürtjei sötétebben keretezték kipirult arcát.
Felszabadító érzés volt cél nélkül rohanni a fák között, a problémásabb ágakat puszta kezeivel hárította. Nem lassított, futott amíg lábai bírták, s mígnem tüdeje égetve adta tudtára, híján van az oxigénnek.

Lihegve pihent meg térdein támaszkodva. Ki tudja mennyi ideig haladhatott az ismeretlenbe, lassan pillantott körbe. Sokaknak az összes fa ugyanolyan, de Taehyung ezt mindigis másképp gondolta. Mindegyik egyedi a maga módján, nincs két teljesen egyforma, vannak egészen különlegesek is, amiket ha egyszer látott, utána bármikor felismert. Nem mellesleg nagyon jól jöttek a hasonló részletek a tájékozódásnál pont az ilyen alkalmakra.

Otthonától egyre messzebb került, ahogy léptei makacsul követték gondolatait, bámészkodott ábrándozott. Nem zavarta a vízcseppek sokasága sem, ami arcán folyt végig patakokban, sem a latyakos talaj amiben cipőjével néha bokáig merült.
Gyanútlanul dúdolva kedvenc dalát feledkezett bele egy igen érdekes növésű fának a tanulmányozásába, ujjaival kérgébe rajzolt képzeletbeli mintákat. Szeme sarkában látott csak egy árnyékot mozdulni, fejét meglepetten kapta oldalra. Hiába történtek vele megmagyarázhatatlan dolgok mostanában, szívét nem szorongatta a rettegés, csak a puszta kíváncsiság.

Elnyílt ajkakkal lépdelt az ösvényen, amiből tudta, valaki járt arra. Szinte homlokán csattant tenyere, amikor a táj kitárulkozott előtte. Ugyanazon a réten találta magát, ahol egykor még szerelmével játszadoztak.
Hogyan feledkezhetett meg róla?
Rengeteg emlék és érzés kavargott benne, a tisztás pedig hívogatóan csalogatta, képtelen volt ellenállni. Jungkook volt ott azóta? Azt kívánta bárcsak megkérdezhetné a fiatalabbat erről, akármennyire is volt ez éppen lehetetlen.

A szőke hajú észre sem vette, a nap idő közben kisütött, a szürke felhőknek nyomuk sem volt. Úgy látszott ide a vihar sem ért el, a levelek szárazon lengedeztek a szellőben. Lefeküdt hát a hosszúra nőtt fűbe megpihenni, és talán száradni is. A táj megnyugtatta, elnyomta benne a fájdalom egy csekély részét.
Nem élvezhette sokáig.
Rejtélyes alak állt egy csemete árnyékában. Árgus szemekkel figyelte őt, szinte lyukat égetve a gyönyörű fiúba. A fekete aura ami körbelengte önmagában is veszélyes volt.

Sziasztok!
Aki idáig velem tartott annak köszönöm a történetemre szánt időt és a csillagokat is! ❤️
Akik esetleg itt megakadtak az olvasással, mert úgy érzik lassan történik minden, azoknak ajánlom a következő fejezetet, ami ad egy kis megfejtenivalót ;)
Pusza mindenkinek! 💜💞