Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

32

Csendben, mozdulatlanul hallgatta a madarak egyre halkuló csivitelését, zsebre dugott kezekkel. Annyira háborítatlannak tűnt minden, nyugodtnak és vihartalannak, mégis a szívében tomboló káosz vont köré sötét felhőket, a benne kavargó feszültség rebegtette meg ónix tincseit. Valami közeledett, tudta jól, a zsigereiben érzett minden egyes robbanást, ami a föld mélyéről tört felé, s hatalmas robajjal rengette meg a földet, a világát.
Hova tűnt a béke, a csönd, amit ezen a helyen tapasztalt? Túl sok fájdalom kötötte jelenleg a helyhez, amelyet egykoron az otthonának mert nevezni, és túl sok barátot veszített egyetlen nap alatt - ha fizikálisan nem is, lelkileg távol került tőlük, mert már nem tartozott közéjük.
Talán a veszteségek miatt lett napról napra erősebb, s ezért bírt szembe szállni a legnagyobb ellenséggel is.
'Igen. Pár óra, és ott leszek Taehyung.'

- Mit fogok tenni, ha Taehyung már nem lesz életben? Ha Namjoon már nem lesz életben? - Suttogta szavait, mert nem akarta elzavarni a madarakat, az egyetlen állandót, amely képes volt megnyugtatni őt.

- Ott lesznek, és várni fognak rád. - Érkezett a válasz a költői kérdésre mellőle, de az ónix hajú meg sem rebbent, hiába nem várt társaságot ezen a sötét hajnalon. - Jaebum irigységből pusztítaná el mindened. Mindent, amit ő soha nem kaphatott meg igazán. Nem fogja bántani a kedvesed, de légy óvatos, alattomos volt már emberként is. - Intette jóbarátja, akivel sokszor ültek esténként a melegséget sugárzó tábortűz körül.

- Borzasztóan fáj ezt mondani, de jelenleg minden a te döntéseiden múlik: az ő életük is. - Csatlakozott egy harmadik fél, aki le sem vette szemeit az előttük elterülő földekről. A magasra nőtt fák tökéletes takarásban tartották a félmeztelen férfiakat, amíg ők ráláttak az ébredező falucskára - Kook régi otthonára, amelyben azóta is változatlan volt a sürgés forgás; mintha el sem távozott volna a fiú, és szerelme sem. Semmi sem változott, és ez kínzó ürességet hagyott pislákoló szívében.

- Mi van akkor, ha nem sikerül? - Suttogta, de ezek aligha akartak távozni húsos szervei közül, ketyegője felgyorsulva tépázta bordáit a nehéz súlyú szavak miatt.

- Kedvesem, akkor mindnyájan isten kegyelmére vagyunk bízva. - Egy bot fúródott Jungkook lába mellé a földbe, és egy ráncos, idős kéz tartozott hozzá. Az őszinte íriszek a fiatalabbét keresték rendületlenül, és amikor tekintetük találkozott, remegő ajkaival biztatóan sustorgott a fiatalnak. - De higgy magadban, legalább egy egészen aprányit. Nagy dolgokra vagy hivatott, és erősebb vagy, mint hiszed. Még apádnál is erősebb.

A két jó barát összemosolygott, majd távozott észrevétlenül, hangtalanul suhanva messzire az avarban is; az üzenet nem nekik szólt, hát jobbnak látták, ha nem lézengnek feleslegesen a bensőségesnek ígérkező beszélgetést zavarva. Jól tudták, kérdőre vonni az idősebbet nem szabadott, csupán a megfontolt hallgatás volt helyes döntés az ilyen helyzetekben.
A bölcs sosem beszélt értelmetlenül, a szavahihetősége megkérdőjelezhetetlen volt, annyit látott már hosszúra nyúlt életében, csupán az új alfának esett nehezére hinnie az efféle, számára megindokolhatatlan kijelentésekben, hiszen honnan tudta volna a hölgy, miféle erők rejlettek az ő csenevésznek tűnő izmaiban?

- Milyen volt az édesapám? - Siklott ki belőle a kérdés, ami foglalkoztatta, hiszen kiskora óta szülők nélkül abban a kicsiny faluban nevelkedett, ami most még parányibbnak tűnt lábai előtt heverve. Mintha egyetlen sepréssel képes lett volna elpusztítani a helyet, ahol fölnőtt, ez pedig elborzasztotta őt; meg akart óvni mindenkit és mindent, ami csak szerepet játszott abban, hogy azzá válhatott, aki most volt.

- Eljöhet az idő, hogy te magad kérdezed meg tőle, Kedvesem.

~

Elnyílt ajkakkal kapkodta a levegőt, testét sós cseppek borították mindenütt, hiszen a fájdalom kikezdte megfáradt porcikáit. A farkas géneknek köszönhetően gyorsan gyógyult, komótosan tűntek el róla a súlyosabbnál súlyosabb sérülések, de az idős vámpír tett róla, hogy hosszabb időre ne feledhesse kínjait; újabbakat okozott neki minden áldott nap.
Fokozta volna a javulást, ha átváltozhatott volna, ámde a nyakára aggatott szoros fém nyakörv megakadályozta volna, hogy túlélje azt. Ellenségeik alattomos módon játszottak, az már biztos.