Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

29

Minden álomszerű volt, hihetetlen és kínzó, amióta érzékei felerősödtek; még a levegőben szálldogáló porszemeket is élénk foltokként érzékelte, a sok ingertől szét akart robbanni a koponyája. Kikészítette a folyamatos éhség, s hiába kapott megfelelő mennyiségű táplálékot, hiába jutott friss vérhez, szomjúsága olthatatlan volt, így sokszor némán, mozdulatlanul szenvedett az ablak elé húzott széken, görnyedten, fejét reményvesztetten hajtva le. Pedig eleinte azért bámult ki a szabadba, mert reménykedett, hátha valami csoda folytán kijuthat az emberek közé, vagy bármi, akármi megszabadítja őt az odabenn gyötrő démonoktól - ezeknek legrosszabbika a romos épületben kísértette végig, amerre járt - Jaebumnak hívták.

- Bármennyire vergődsz, tüntetsz ez ellen, már késő Taehyung, nem tudod visszafordítani az időt. - Hallotta meg az érdes hangot maga mögül, és ugyan lépteiknek nem volt zaja, a levegő suhanó részecskéi, azoknak csilingelése kergette az őrületbe, amikor a férfi mozdult a szobában, megzavarva a lég atomjait.
Hosszú, csontos ujjakat érzett meg vállaira simulni, s hiába volt már halhatatlan, összerándult az érintésre, libabőr borította karjait, egész teste tiltakozott a másik közelsége ellen - az idősebb csípős, maró bukéja öklendezésre sarkallta minden alkalommal, felfordult a gyomra, gusztustalan, keserű ízt nyeldesett szájüregéből.

- Még mindig nem értem, miért tetted ezt velem? - Beszélt halkan, nyomott hangon, elfojtva magában a végeláthatatlan undort, amit érzett.

- Tudni szeretnéd? Valóban hallanád az igazságot? - Hajolt előre, orra hegye a szőkeség nyakvonalát súrolta, mire ő szemhéjait erősen préselte össze, hátha a másik szertefoszlik, és csupán apró foszlányok maradnak utána, ahogyan megszűnik létezni. - Akkor is, ha vérrel szennyezett? - Tovább szórakozott vele, mert egyenesen élvezte, ahogyan amaz szenvedett, kínlódott az érintései, s közelsége miatt.

Jimin, aki az ágyon térdepelt, hiányos ruházatban, félrefordította tőlük arcát - nem bírta nézni, ahogy gazdája újdonsült játékszerével incselkedett. Nem a féltékenység marta belülről, hanem a másik iránt érzett sajnálat; bánta, hogy miatta kerültek ilyen borzasztó helyzetbe - mert hiába nem tehetett semmiről, mindigis magát okolta, ha a problémákról volt szó.

- A szerelmed, a drágalátos Jungkookod nem éppen a legtisztább, legkegyelmesebb ősökkel büszkélkedhet. - Búgta bőrébe, halvány remegést kapott csak válaszul. - Elvettek mindent, Taehyung, elvették tőlem a szerelmemet, elszakították tőlem örökre, és soha többé nem kapom már vissza! - Sziszegve, dühösen, vérben forgó szemekkel beszélt indulatosan, karomszerű ujjai a fiatalabb vállaiba mélyedtek, egyenesen húsába, mire kiserkent élénkpiros vére. Fájdalmas nyöszörgés tört fel ajkai közül, amit a másik beteg csillogással íriszeiben hallgatott végig, élvezettel fürkészve a szőke hajú arcát, a kín nyomait olvasva róla. - Csak mert a fajtájuk nem bírta a miénket. Ők kezdték ezt az egészet.

- Miért.. Miért rajtunk akarod megbosszulni, ami történt veled? - Nyögte nagy nehezen, miközben feje először hátra, majd előre bicsaklott a hirtelen érzésre, ujjpercei elfehéredve szorították a szék karfáit, azokba kapaszkodva tűrt; volt ennél rosszabb, gyötrelmesebb is, és tudta, ezután érkezik majd az is, egy percig sem fog habozni a fekete hajú; máskor sem szokott. - Mikor volt ez? Három -, vagy négyszáz éve? - Hangja elvékonyodott, mert a hosszú ujjak még mélyebbre nyomultak bőre alá, az őt gyötrő férfi pedig éhesen követte az édes cseppek útját a szakadt, elnyűtt ruhadarab alá.

- Mit számít az idő Életem? - Sóhajtotta szórakozottan, és billentette oldalra fejét előrehajolva, hogy az alacsonyabb is tökéletesen lássa arcát, annak ellenére, hogy nem mozdult mögüle.

- Valószínűleg már azt sem tudják, te ki is vagy valójában. - Kuncogta el magát fáradtan; a kín szinte megőrjítette őt, s nevetségesnek is találta az idősebb helyzetét; ilyen régi ügyért akart revansot venni egy sokadik generáción? Semmi értelmét nem látta az efféle ellenségeskedésnek, de ahogyan kezdte kiismerni a másikat, sokszor úgy érezte, annál logikának, ésszerűségnek centiméternyi helye nem volt, talán a fogalmat sem ismerte.