Megszegett eskü

25. Könyvtári munka

Az egész hetem maga volt a felfordulás. A második naptól kezdődően a tanárok nem kíméltek minket a dolgozatoktól, minden napra jutott legalább kettő. Nem volt egyszerű visszaszokni a monoton élethez, ami a téli szünet előtt is jellemző volt ránk, diákokra.

Rendszeresen mentem el suli után Danékhez tanulni, hogy legalább feloszthassuk a tananyagot. Logan is sokszor megjelent megnézni, hogy hogy haladunk és gyakran segített is megérteni egy-egy feladatot.

Kétségtelen, a félévi hajrá már most a nyakunkban volt és bár nem egyszerűsítette meg a dolgom, Logannek sikerült elintéznie a könyvtári kisegítő munkát, ahol már ma kezdhettem. Egyelőre annyi információt kaptam, hogy iskola után menjek, hogy a részleteket meg tudjuk beszélni, így alig vártam, hogy végezzek. Reggel már a mamámnak is szóltam, hogy később megyek majd haza és szerencsére egyáltalán nem tiltakozott, sőt mintha örült volna, hogy lesz egy könnyű munkám.

Nagyon izgatott voltam ezt pedig Dan is látta, hogy percenként feloldom a telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő.

– Tíz perc és kicsengetnek - kuncogta el magát a legjobb barátom, mikor ismét megnéztem az időt. Tényleg csak tíz perc volt vissza az órából, de sokkal többnem tűnt. Mintha egyszerűen megállt volna az idő.

– Szeretnék végre eltűnni innen - suttogtam magyarázatképp. Az elmúlt napok teljesen lefárasztottak és semmi másra nem vágytam jobban, minthogy vége legyen a napnak és végre elhagyhass az iskola területét.

– Én is ne aggódj. Ma is három dolgozatot írtunk, holnap pedig kettő vár ránk. Egy kicsit szeretnék lazítani - sóhajtott fel és hátradőlt a székén ülve, majd hintázni kezdett.

Mindketten halálosan untuk az irodalom órát, de mikor megszólalt a csengő egyszerre pattantunk fel és a már összepakolt táskánkkal szinte kirohantunk a teremből. A folyosón végigfutottunk, majd átléptük az épület küszöbét és a parkoló felé vettük az irányt, ahol Logan várt ránk az autójának dőlve, cigarettázva.

Mikor megpillantott minket rohanva, mosolyogva, de egyben kérdőn is nézett ránk, mikor elé értünk lihegve, nyilván valamilyen magyarázatra várt.

– Ne nézz rám, - emelte fel a kezét védekezően Dan és rám mutatott - ő nem állt meg a folyosón. Én csak követtem - nevetett zihálva. Logan rám emelte tekintetét, majd mosolyogva kitárta az anyósülés ajtaját nekem. Miközben beültem a sofőrünk eldobta a cikket, Dan pedig beült hátra és megkocogtatta a vállam, mire felé fordultam.

– Az az én helyem - játszotta a sértettet ügyelve rá, hogy Logan ne hallja.

– Ne nekem panaszkodj - mosolyogtam aztán elhallgattam, mikor Logan is beült a járműbe.

– Mi a helyzet? Vártad már ezt a napot? - intézte nekem a kérdést Logan miközben lassan kitolatott a parkolóból. A zenét halkra állította, hogy jól halljuk egymást és ne zavarjon, a hőmérsékletet pedig kellemes melegre csavarta, hogy a pillanatnyi ajtónyitás miatt se legyen hűvös.

– Jó fárasztó volt ez a nap is. Dannel megint csomó dolgozatot írtunk és még mindig nincs vége a hétnek - sóhajtottam közben pedig kényelmesen hátra dőltem. Tényleg kimerítő volt a rengeteg dolgozat és a tanulás. Legszívesebben megittam volna egy nagy bögre jeges kávét vagy aludtam volna tizenkét órát. Mindkettő hihetetlenül jól esett volna. Logan hallva a panaszáradatomat, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, felajánlotta, hogy megállhatunk egy Starbucks-nál és vehetnénk kávét a meló elött.

– Áh nem szükséges - kezdtem el tiltakozni, de Logan meg se hallva már le is fordult az úton, majd néhány perccel később megállt a kávézó előtt.