Megszegett eskü

2. "Ne vedd fel"

Nem egészen tudtam megbecsülni, hogy mennyi időre szundíthattam el. Arra ébredtem, hogy valaki simogatja a vállamat és szólongat. Morogtam egyet félálomban, majd kinyitottam szememet, de a fáradtságtól még ködösen láttam. Dan ébresztett azzal, hogy hamarosan kész az ebéd.

Míg vártunk, addig a kanapén ültünk és egy karácsonyi filmet néztünk, mikor a szülei szóltak, hogy kész az ebéd, mire mindketten felpattantunk és leültünk a megterített asztalhoz. A legjobb barátommal elfoglaltuk az asztal egyik oldalát, így velünk szembe Logan és Amanda ült le. Az asztalfőnél George foglalt helyet, mivel megszokott helye volt már neki ott évek óta.

– Ruth, még nem sikerült elmondanom neked, de örülök, hogy itt vagy velünk - mosolygott Amanda kedvesen. Engem is boldoggá tett, hogy velük ünnepelhetem a karácsonyt, viszont az tény, hogy jobb lett volna, ha otthon tudok maradni. Mégis csak akkor legszebbek az ünnepek mikor a családunkkal tudjuk tölteni azt, nem?

– Én is örülök, hogy itt lehetek - feleltem egy kis mosolyt varázsolva az arcomra. Nem akartam a mai napon többet gondolni a családomra a kelleténél. Így is volt bennem egy olyan érzés, hogy befurakodtam a Holt család meghitt és meleg otthonába. Az elmúlt tizenegy év alatt, mióta legjobb barátok lettünk Dannel, egyszer sem fordult elő, hogy itt kellett volna lennem akár egy ünnepnapkor is. Kétes érzések kezdtek kavarogni bennem: reménykedtem abban, hogy tényleg szívesen látnak engem karácsonykor is a házukban, azonban titkon az is szöget ütött a fejembe, hogy valójában semmi keresnivalóm nincs itt ilyenkor és ezt ők is így gondolják, csak nem akarnak elküldeni. A szüleire majdhogy nem úgy tekintettem, mintha a pótszüleim lennének, de nem várhattam el tőlük, hogy rólam is gondoskodjanak, csak mert Dan és köztem szoros kapcsolat van. Ők is megéltek velem már egy-két rosszabb napot, mikor régebbről Daniel elrohant hozzánk, hogy elvihessen abból a környezetből, ami mostanra a tetőfokára hágott. 

Az ebéd kellemes hangulatban telt, háttérzajként halkan szólt a Jingle Bells. Mindenki már a másodiknál tartott, mikor megszólalt a zsebemben a telefonom. Mindenki felém kapta a fejét, a szemükben ott gomolygott a sejtés és a találgatások köde. Kezemmel kihalásztam a telefonomat, majd az asztal alatt megnéztem, hogy ki hív. Dan is hasonló kíváncsisággal várta, hogy megláthassa ki keres ilyenkor, majd mikor meglátta az „apa" feliratot felkapta a fejét és megvárta, míg én is így cselekszem, hogy egymás szemébe nézhessünk.

– Ne vedd fel - mondta határozottan és lassan kivette a kezemből a telefont. Megfontolt és óvatos mozdulat volt.

– De mi van ha valami baja van? - kérdeztem megremegett hanggal és nem nagyon zavart, hogy mindenki érdeklődő tekintettel vizslat minket és próbálják kitalálni, hogy ki kelthetett bennem aggodalmat, melyet Dan el akart palástolni.

– Ha téged fel tud hívni feltételezem a mentőket is - mondta, majd ujjaival kikereste a be- és kikapcsoló gombot, majd hosszan lenyomta, hogy mostantól ne tudjon elérni. A kikapcsolt telefonomat Dan a zsebembe süllyesztette, majd folytatta az evést, mintha mi sem történt volna. Bizonyára nem érdekelte, hogy a körülötte levők érdeklődő tekintettel illetnek minket, amiért nem neveztük meg a delikvenst, aki megzavarta a családi ebédet.

Fáradt sóhaj után kinyögtem, hogy az apám keresett. Nem néztem fel, a villámmal tologattam a maradék ételt a tányéromon. Irigyeltem a többieket, akik ezek után is jó étvággyal ették a finom falatokat. Nekem teljesen elment az étvágyam, már attól is ha apámra gondoltam, aki egy liter piában fetrengve próbál rájönni, hogy melyik univerzumba itta le magát.

A formaiság és az erkölcsi normák kedvéért nem álltam fel addig az asztaltól, míg mindenki be nem fejezte az evést, utána viszont olyan gyorsan köszöntem meg és mentem fel az emeletre Dan szobájába, mintha valaki üldözött volna.