Megszegett eskü

9. Emléket őrző szilánkok

A kanapé fele annyira se volt kényelmes, mint amire emlékeztem. Volt, hogy régebben is itt lent aludtam, mert összekaptam egy kicsit Dannel de nem hagyott bennem túlságosan negatív élményeket így mikor szemeim kipattantak furcsálltam, hogy miért fáj a nyakam és a hátam. Óra nem volt a közelben és a telefonom se volt kéznél, mert azt fent hagytam véletlenül az este, ezért lövésem se volt, hogy hány óra lehetett. Ásítottam párat, megdörzsöltem a szemem és kinyújtóztam, majd kicsit hátrafordulva a konyha felé néztem, mert az onnan kihallatszó csörömpölés nagyban hozzájárult az ébredésemhez.

A látvány pontosan olyan volt, mint az este, mikor leköltöztem szép reményekkel a kanapéra. Logan ott állt az ajtókeretnek támaszkodva, fehér pólóban és laza, hosszú nadrágban, haja kócos volt és kávét iszogatott, miközben tanulmányozva figyelt engem. Nem tudtam mi lehetett annyira érdekes bennem, mert miután észrevettem, hogy néz, nem álcázta tettét, szemérmetlenül folytatta a bámulásomat, mintha ritka látványt nyújtanék a rendezetlen hajammal és kómás fejemmel, melyen egyébként biztos jót mulatott magában.

– Jó reggelt! - köszönt, látva felhúzott szemöldökömet és értetlen tekintetemet, mely észhez térítette idétlen stíröléséből. Ellökte magát az ajtókerettől, majd kicsit közelebb jött hozzám.

– Jobbat! - válaszoltam neki miközben kiropogtattam a nyakam és a hátam. Ezt követően felálltam és kikerültem az utamban álló Holt fivért, aki készségesen elállt az utamból miután kissé szerencsétlenkedve, igyekezvén, hogy egy ujjal se érjek hozzá, majdnem ráborultam a fotelra.

– Van kint kávé, ha kérsz - szólt utánam Logan nevetve az előbbi bűvészkesésem miatt.

Ajánlatát figyelmen kívül hagyva mégis megfordultam és a görccsel a gyomromban nem törődve, melyet az idegesség okozott, amiatt, hogy önszántamból hozzá kell szólnom megkérdeztem az egyetlen dolgot, ami momentán érdekelt.

– Dan felébredt már?

– Még nem. Hét óra múlt pár perccel csak és szerintem vagy kilencig aludni fog. Miért? - kérdezte érdeklődve a végét. Enyhén megbillentette a fejét és nagy szemekkel figyelte minden mozdulatomat. De most komolyan, miért figyel folyton ennyire?

– Szükségem lenne a telefonomra egy hívás miatt - feleltem burkoltan, ugyanis magamtól nem terveztem bevallani neki, hogy a volt barátomnak szeretnék szólni, hogy hajlandó vagyok vele találkozni és megbeszélni a dolgokat.

– Oda adhatom az enyémet. Kit szeretnél felhívni? - ajánlotta fel és már vette is elő a zsebéből, hogy átadhassa azt. Haboztam egy ideig, nem tudtam elmondjam-e neki vagy se. Ideges lettem és jobbnak láttam, ha inkább nem az ő telefonján hívom fel Zacket, mert Dannek megvan a száma és simán rájönnek. Mégis mit gondolnának rólam, ha ébredés után nem a kávé az első, hanem az, hogy ő vele beszéljek? Kész agyrém...

– Nem... nem kell, köszi. Megvárom, míg felébred és a saját telefonomon tudom felhívni - válaszoltam erőltetett mosollyal az arcomon és szép lassan hátrálni kezdtem.

– Őt akarod felhívni ugye? Zacket - szólt mielőtt még teljesen eltűntem volna a látómezejéből.

Megálltam, vagyis pontosabban ledermedtem, nem hátráltam tovább a konyha felé, helyette elhúzott szájjal kicsit szégyellve legeltettem a szemem a padlón. Kezemet idegesen tördeltem, ropogtattam a hátam mögött várva a reakcióját.

– Értem, a hallgatás beleegyezés. A te döntésed, de ha attól tartasz, hogy Dan ezt nem nézi jó szemmel és tudomást is szerez a kis akciódról, akkor megnyugtatlak, hogy nem mondom el neki - felállt és átnyújtotta az Iphonját egy vállrándítással.