Megszegett eskü

7. "Az tesz igazán erőssé..."

Logan mellkasára szorította a fejem, simogatta a hátam és halkan suttogott, hogy megnyugtasson.

Tudtam, hogy össze kell szednem magam, mert nem sírhatok tovább. Ha elfelejteni nem is, el kell tudnom fogadni, hogy ez megtörtént. Változtatni nem tudok rajta.

Igyekeztem a figyelmemet elterelni, bármennyire is nehéz volt. Logan kezére koncentráltam, amivel végig simított a hátamon, vagy amelyikkel a fejemet cirógatta. Minden érintését elraktároztam magamba és próbáltam keresni a jót a jelenlegi helyzetemben.

– Logan - szólítottam meg kicsit rekedt hangon, majd kicsit elhúzódtam tőle, hogy felnézhessek rá. Ő azonnal lazított szorításán és hagyta, hogy eltávolodjak tőle. Kereste a szemkontaktust, melyet pillanatokkal később megtalált.

– Igen Ruth? - kérdezte, és ha akartam se tudtam volna nem észrevenni a tekintetéből a nyugtalanságát. Fürkészte az arcomat és próbálta kitalálni, hogy mit szeretnék.

– Köszönöm, hogy nem engedted, hogy egyedül menjek... nem tudom mi lett volna, ha ti nem vagytok... - vallottam be és küszködtem a hirtelen rám törő érzelmekkel. Sírni lett volna kedvem és tombolni, amiért voltam annyira bolond és naiv, hogy azt hittem most majd minden más lesz... Annyi pofont kaptam már az élettől, hogy megszámolni se tudnám, és ha lehetséges eddig ez volt a legnagyobb. Nem láttam apám szemében ekkora agressziót és dühöt még soha, ami felém irányult volna.

– Ruth, sose hagytam volna, hogy egyedül odamenj. Külső szemlélőként teljesen más belátást kapok az apádról és tudom már, hogy mikre képes... Tartottam tőle, hogy hasonló lesz és nem hagyhattam, hogy ezzel egyedül kelljen szembenézned - válaszolta és kisimított egy tincset az arcomból.

Gondolkodtam a szavain és nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy tegnap óta sokkal figyelmesebb velem, mint ezelőtt. Vagy csak beképzelem, mert egyre jobban vonzódom hozzá? Esetleg mindig is ilyen volt és csak én voltam túlságosan vak Zack miatt? Mindig is rossz szokásom volt, hogy túlgondoltam dolgokat és úgy véltem, hogy a Logan iránt virágzó érzéseim is csak ez miatt van, hiszen nem érezhetek semmi komolyat iránta. Az öccse a legjobb barátom! Logannek barátnője van jelenleg még akkor is ha valószínűleg nem hosszútávra tervez vele. Nem akarok beállni a sorba, hogy aztán néhány éjszakára kihasználjon. Nem leszek az egyik a sok körül... Azonban hiába tagandám, hogy tényleg érzek valami komolyabbat a közelében.

– Ruth? - Logan hangja rántott vissza a valóságba. Felé kaptam a fejem, mert idő közben a mellkasát kezdtem el bambulni.

– Csak gondolkodtam - feleltem reflexszerűen.

– Ne gondolkodj. Az a legrosszabb, amit most tehetsz Ruth - melankolikusan mondta, mintha lenne benne bármi féle tapasztalata. Persze nem kizárt, hogy így van, de sok esélyt nem láttam rá. Az elmúlt tizenegy év alatt sose láttam gondterheltnek, szomorúnak vagy nagyon frusztrálnak, ha nem voltam képben. Mindig is laza volt és az évek alatt ez csak fokozódott. Mindig csak siklik az árral, nem gondolja túl a holnapot se. Nem idegeskedik, hanem a mának él. Az életet olyan lazán veszi, hogy néha megirigylem a gondtalansága miatt. Középiskolában volt, hogy üresen adta be a dolgozatát, visszabeszélt a tanárnak és nem zavarták a következmények. Az egyest mindig könnyen kijavította, csupán szórakozásnak tartotta, hogy húzhatja a tanárok agyát a karókkal, miközben mind tudták, hogy úgyis ki fogja javítani. Logan igazából mindig is jó tanuló volt, még kitűnő is lehetett volna, ha nem tartja hobbinak az egyesek gyűjtését.

– Ha lehetne, kikapcsolnám az agyam néhány órára... de ez minden szempontból lehetetlen, szóval jobb, ha inkább megpróbálom elfogadni a dolgokat és valamilyen ésszerű magyarázatot keresek rájuk, hogy hihetőek is legyenek...