Megszegett eskü

11. Álbarát

– Miért vagy ennyire biztos benne? - kérdeztem zavarodottan. Miért nem tud elengedni, úgy mint nyáron? Akkor olyan könnyen ment neki, most mi akadályozza meg ebben?

– Mert bizonyítani fogok. És az első lépés az, hogy visszakísérlek. Gyere - mondta, majd mellém sétált, hátamra tette a kezét és terelgetni kezdett. Próbáltam elhúzódni tőle, de képtelen voltam, sokkal magasabb volt nálam, nagyobbakat lépett, mint én így nem tudtam lehagyni. Mindig ott volt mellettem.

– Zack, nem kell bizonyítanod. Hagyj békén légy szíves - mondtam, majd könyökömmel lesodortam kezét a hátamról melynek köszönhetően a keze a fenekemre siklott és nem vette el onnan. Amint megéreztem tenyerét rajtam, pördültem egyet tengelyem körül és egy hatalmas pofont adtam neki. Erre elemelte kezét a számára tiltott területről és pirosló arcát kezdte el simogatni. Meglepett volt.

– Jól van, jól van - emelte fel kezeit védekezően. Hogy gondolhatta, hogy majd letapiz, mikor eléggé egyértelműen megmondtam neki, hogy hagyjon békén? 

– Zack! Nem kérlek meg többször, szóval figyelj légy szíves! Hagy békén, hogy hazamehessek! - szóltam rá erélyesebben, hogy lássa, komolyan gondolom és nem kéretem magam.

– Rendben, menj csak - válaszolta és megállt egy helyben. Egy ideig néztem, hogy nem mozdul-e és mikor megbizonyosodtam benne, hogy hagy elmenni, előre fordultam és mentem tovább, mintha nem is ismerném a mögöttem álldogáló fiút. Sok minden kavargott a fejemben, többek között Zack. Miért erőlködik ennyire, hogy visszaszerezhesse a bizalmamat? Nem úgy tűnt mintha hazudna, ezért is vagyok most összezavarodva. Hogy gondolhatja ennyire komolyan most, ha korábban nem tudta? Aztán eszembe jutott, hogy az emberek addig nem tudják, milyen érték van a birtokukban, míg azt el nem veszítik. Zacknek négy hónap kellett, hogy rájöjjön mit taszított el magától?

Gondolkodtam, próbáltam ésszerű magyarázatot találni Zack viselkedésére, de csak egyetlen egyet találtam valósnak: hogy tényleg szeret...

Totyogtam a hóban, már arról is megfeledkezve, hogy magam mögött hagytam, mikor egyszer csak ismét ott termett mellettem.

– Zack, mit nem értesz az alatt, hogy hagyj békén? Melyik részét nem érted a mondatnak? - bosszúsan fujtattam. Tényleg elhittem, hogy most tudok egymagamban gondolkodni és helyrerakni a történteket a fejemben? Még mindig annyira naiv vagyok!

– Csak sétálok melletted, most ezzel mi rosszat tettem? - kérdezte ártatlanul. Rám nézett és széles vigyor terült szét az arcán, miután összehúzott szemekkel néztem rá.

– Zack, érthetően és kedvesen mondtam, hogy hagyj békén. Nem kérlek meg mégegyszer! - morogtam és gyorsabbra váltottam a tempót, bár tudtam, hogy ennyitől nem fogok tőle megszabadulni. Már lassan a sírás határán voltam, annyira aggasztott a közelsége, amiért nem tudtam lerázni magamról. Nem akartam, hogy megint megcsókoljon esetleg megöleljen vagy hozzámérjen.

– Ugyan már Ruth tudom, hogy élvezed - nevetett, majd karját átvetette vállamon.

Hirtelen az utca végénél a ház mögül előlépett egy kapucnis alak, aki felénk kezdett el sétálni. Mikor észrevettük, mindketten egy pillanatra ledermedtünk, mert egyre közelebb ért és nem tudtuk ki lehet az.

– Haver! Kopj le, nem veszed észre, hogy Ruth nem akar veled lenni? - ez Dan hangja volt. Átjárt a meglepettség bizsergése, majd melegség járta át a testemet. Nagyon örültem, hogy itt van és próbál segíteni. A lehető legjobbkor bukkant fel.

Lehúzta a kapucnit a fejéről és immáron mindketten megpillanthattuk a legjobb barátunkat. Zack is kellő képpen meghökkent, ő sem számított Dan érkezésére.