Megszegett eskü

10. "Nekem te kellesz!"

Mire visszaértünk Danielékhez kellőképpen lenyugodtam. Biztonságban éreztem magam velük, nem voltam fenyegetve, mint az utcán, amiért - bármennyire is kerülő úton mentem - a szüleim bármelyik pillanatban megláthattak volna a hatalmas bőröndömmel. Vajon ha így lett volna megálltak volna és kérdőre vonták volna a cselekedetemet? Vagy hagytak volna tovább sétálni? Nem is akartam ezen gondolkodni, mert egyik eshetőség se jelentett számomra jót. Elengedtem a gondolataimat és ezzel egy időben az autó is leparkolt a ház elé. Mindhárman kiszálltunk, Logan előre ment, míg mi ketten kiügyeskedtük a bőröndömet a csomagtartóból, melyet utána úriember módjára Dan kezdett el bevonszolni a házba. Én végig a kezemben tartottam a kis képecskémet, nem akartam, hogy a táskámban tovább romoljon az állapota. Túl értékes volt ez számomra, hogy megkockáztassak egy újabb törést rajta.

Beérve a házba megcsapott a rántotta illata, mitől megkordult a gyomrom és összefutott a nyál a számban. Csak most vettem észre, hogy mennyire éhes vagyok. Annyira elterelték a történtek a figyelmemet, hogy megfeledkeztem a reggeliről is.

– A rántotta már kihűlt, de attól még ehető - szólt Logan, majd fejével intett, hogy menjek a konyhába reggelizni. A lépcsőről szólt és nézett rám, majd elindult fel az emeletre azután, hogy megköszöntem.

A nappaliban bevártam Dant, hogy a lépcső aljához vigye az utazótáskámat, utána pedig oda sétált hozzám és beterelt a helyiségbe, ahol még erősebb volt a reggeli illata. Ki volt készítve az asztalra, én pedig csak lehuppantam és neki álltam enni. Annyira hívogató volt az illata és az íze is mennyei volt. Kissé úgy éreztem magam, mint egy kóbor állat, akit befogadtak és ételt adtak neki... Nem tudom miért, de a történtek után olyan érzés kerített hatalmába, mintha elvesztem volna. Mintha nem lenne, egy hely se ahova tartozhatnék.

Dan velem szemben elgondolkodó arccal ült, amit nem akartam szó nélkül hagyni, érdekelt, hogy mi jár a legjobb barátom fejében.

– Dan, min gondolkodsz? - kérdeztem két rágás között.

– Azon, hogy miért döntöttél úgy, hogy elmész sétálni. Nem nagyon vall rád a reggeli mozgás, így valaminek vagy valakinek nagyon ki kellett téged akasztania. Szóval mi is történt? - tudtam, úgy tudtam, hogy ez lesz! Túl jól ismer!

Egy kis ideig csendben tűrtem a tekintetét. Össze kellett kaparnom a gondolataimat és nem utolsó sorban el kellett döntenem, hogy véglegesen mi legyen Zackkel, mert most, hogy megtettem az első lépést, hogy minden jó legyen, attól még nem biztos, hogy így is marad. Ráadásul be kellett számolnom a költözésemről is Danéknek, mert bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy tudja a csomagommal a szándékaimat, valahogy úgy éreztem, hogy nem. Ötlete sincs, hogy a mamámhoz fogok menni, arra számít, hogy azért hoztam át ide mindent, mert több ideig maradok... Kell egy kis idő és nyugalom, hogy ezt az egész Zack és Logan dolgot lezavarjam magamban és teherként se szeretnék a vállukon maradni, így az áttelepedésem a jelenlegi legjobb ötletem.

– Szóval? - kérdezte kicsit sürgetően.

– Szeretném, ha megértenéd a helyzetemet. Teljesen őszinte leszek veled és nem szeretném megbánni - alapoztam meg a beszélgetésünket. Az évek alatt egyszer sem bánta meg azt, hogy valamit elmondtam Dannek és szerettem volna kihangsúlyozni, hogy most se akarom. Éreztettem vele, hogy komoly témáról lesz szó és most nincs helye a poénkodásoknak. 

Dan erre mintha teljesen átszellemült volna, érdeklődve és fókuszálva várta, hogy a szavak elhagyják a számat. Össze-vissza kapkodtam a fejem, az evést már befejeztem így kezeimet összekulcsoltam az asztal fölött és játszadozni kezdtem az ujjaimmal.

– Tudod, hogy tegnap beszéltem egy keveset Zackkel - kezdtem bele a mondandómba, felmertem ár nézni azzal a céllal, hogy megpróbáljak valamilyen érzelmet vagy véleményt kiolvasni tekintetéből vagy mimikájából, de nem tudtam. Elvonatkoztatta magát a saját ítéleteitől és csak rám és a problémámra koncentrált.