Megszegett eskü

5. "Ki akarsz békülni vele?"

Miközben reggeliztem Daniel is letalált a konyhába, kócos hajába túrva és egy szál pizsamában totyogott oda hozzánk.

– Jó reggelt - köszönt, majd a kávégéphez lépve kiöntött magának egy bögrényi adagot a már Logan által elkészített löttyből.

– Mi a helyzet? - kérdezte és nekidőlt a pultnak, közben pedig a kávéját kortyolgatta. Erre reflexszerűen Loganre kaptam a tekintetemet. Ő sem cselekedett másként, tekintetünk összefonódott és próbáltuk szavak nélkül megbeszélni a dolgokat. Végül lehajtottam a fejem, hogy azt asztalt bámulhassam, ezzel jelezve, hogy nem én akarom a rossz híreket közölni a legjobb barátommal. Nagy csapás volt ez a reggeli üzenet anyámtól és nagyon mélyen abban reménykedtem, hogyha nem mondom ki még egyszer, akkor semmissé tehetem a történteket. Bár tudtam, hogy erre annyi az esélyem, mint hogy piros hó essen.

– Ruth apja kórházba került - kezdett bele Logan nagy megkönnyebbülésemre. Kerültem kettejük tekintetét, mert tudtam, hogy Dan és Logan is engem néz bármiféle reakció után kutatva. Mereven bámultam a terítőt, mintha annyira érdekes lenne.

– Árokba hajtott hajnalban - folytatta a mondanivalóját Logan.

– Ezt amugy kurvára nem hiszem el! Direkt csinálja az apád? Komolyan egy nap se lehet nyugtod, mindig idegeskedned kell miatta? Mikor történt? - kérdezte Dan és mellém guggolt, majd állam alá helyezte ujjait és felemelte csak annyira, hogy egymás szemébe nézhessünk. Aggódott... nem az apám miatt, hanem miattam. A tegnapi emlékek is elevenen bennem voltak, ahogy a szüleim veszekednek, apám dörömböl az ajtómon és az este mikor Zackket önszántamból felhívtam. Ez mind friss élmény volt és ezt Daniel és Logan is tudta ezért kicsit óvatosabban is beszéltek velem. Ők elképzelni se tudták, hogy milyen érzés mikor napról-napra csak pofont kapnak az élettől. Nekik általában minden jól ment. Külső szemlélőként kaphattak csak betekintést az életembe... és az életemnek is a rosszabbik oldalából.

Nagy a különbség aközött, hogy valaki látja vagy megéli.

Sokszor volt bennem irigység, amiért az ő szüleik tökéletesek és sose volt gondjuk a szakítások után sem. Nekem miért nem ilyen életet dobott a gép? Miért várják el tőlem ott fent, hogy ezt az egészet elviseljem?

Sokszor mondta Dan, hogy akiknek az életük nem habos torta, ők nagy dolgokra hivatottak. Hogy az élet valami csodálatos dolgot tartogat nekik... De milyen élet éri meg ilyen emlékekkel? Ha elköltözök otthonról és évekkel később hazalátogatok, csak olyan emlékek fognak engem körülvenni, amik a padlóra sodortak engem. A folytonos alkohol szag vagy apám kiabálása és szorítása a karomon... Van olyan élet, amiért tényleg megéri ezt a sok szart kibírni? Létezik az a boldogság, ami képes ezeket velem elfelejtetni egy életre?

– Én is megyek! - Daniel hangja rázott vissza a valóságba. Tovább beszélgettek és én nem vettem észre? Dan már régen elengedte az állam és csak a bámulásom miatt berögzült tartás miatt néztem ugyan oda, ahol a legjobb barátom szeme volt. Bambulásomból feleszmélve felé fordítottam a fejem és kérdőn néztem rá.

– A legjobb barátom mellett a helyem ilyenkor.

Mindketten felém fordultak, mire nem tudtam, hogy kire nézzek. Végül Danre pillantottam és úgy ejtettem ki a következő szavakat.

– Holnap haza kell mennem.

– Mégis miért? - kérdezte Daniel. Látszólag nem számított erre és nem is örült neki.

– Az anyám mondta, hogy menjek haza - válaszoltam egyhangúan. Nem sok kedvem volt haza menni, azonban nem akartam a kelleténél több ideig a Holt család nyakán csüngeni, még ha azt is mondják, hogy egyáltalán nem gond, hogy itt vagyok. Nekem is van családom és nekik is, nem léphetek ki a sajátomból és furakodhatok be az övükébe, mint fölösleges ötödik tag.