A maffia árnyékában |Taekook|

Ötvenhetedik rész

*Jungkook szemszöge*

Egy hete. Egy kurva hete nem hallottam semmit Taehyungról.

Szétvet az ideg, amit a többiek is éreznek, mert csak Yoongi mer megközelíteni teljes nyugodsággal.

Jin nagyon szépen gyógyul. Négy napja hazahozták Liát, és ez nagyon jót tett neki. A sebe is gyorsabban gyógyul a vártnál, lassan már a varratokat is kiszedhetem.

Szerencsére nem fertőződött el, meg nem volt semmi komplikáció.

Még másnap és harmadnap lázas volt, és egész nap feküdt, de tegnap óta
megengedtem neki, hogy felállhat. Azóta le sem lehet lőni. Fel alá csoszog, és Liával játszik.

Hihetetlen gyorsan felépült. Bár ez lehet annak köszönhető, hogy nem ez az első eset és a szervezete hozzászokott a gyors regenerálódáshoz.

A többieknek többször el kellett menniük dolgozni, de amikor tudtak itt voltak nálunk.

Yoongival és Namjoonnal folyamatosan edzettem és már nem állok esetlenül, ha történik valami.

Többször leptek meg hirtelen támadásokkal, akárhol, és mivel nem tudtam róla, azonnal reagáltam.

Ők is örültek a gyors fejlődésnek, és már kicsit kevesebbet aggódtak miattam.

De, ha Taehyung visszajön biztosan megölöm. Azóta semmi életjelen nem adott magáról, és Jimin mondta, hogy ez a megszokott, ha hosszú munkát
kap, de engem ez nem nyugtatott meg.

Felhívni és írni nem mertem neki, mert lehet azzal még több bajt okoznék.

-Te Jungkook, mikor mehetek haza?-sétált mellém Jin a konyhába.
-Ha kivettük a varratokat és utána két nappal mininum. Szeretném, ha nem lenne ennél több bajod.
-És mikor vesszük ki?-nézett rám türelmetlenül.

Már nagyon mehetnéke volt haza. Felhúztam a pólóját, és belestem a kötés alá.

Egész szép volt már a seb.

-Adj még neki egy napot.
-Jungkook, kedvellek meg minden. De nem lehetne előbb?
-Ha megint rengeteg vért akarsz veszíteni még egyszer én kiveszem most is neked nagyon szívesen-elhúzta a száját.
-Na ugye. Légy türelmes.

Lia mellett hamar repültek a napok, és észre sem vettem Jinék már távozni készültek.

-Bármi baj van azonnal hívtok.
-Már megígértem vagy tízszer Jungkook. Semmi bajom nem lesz-mondta Jin.

Kikísértem őket az autóhoz, és integettem nekik. Visszamentem a házba és ráfordította a kulcsot.

Unalmasan telt el két nap. Senki nem volt velem, mindenki dolgozott, így én is elkezdtem állás után kutatni. Lassan el kéne mennem dolgozni.

Hiányzott Taehyung. Azóta sem volt róla semmi hír. A rémálmok néhány
napja újra kezdődtek és megint nehezen alszok.

Elszenderedtem az ágyunkon. Késő délutánra járt az idő, mikor a mobilom csörgésére keltem.

Reflexszerűen felvettem, azt hittem Jin vagy Jimin hív.

-Kookie, beengedsz?-az ismerős hangtól kipattantak a szemeim, és egyből lefutottam.

Szinte feltéptem az ajtót és az ott álló Tae nyakába ugrottam, aki a meglepetéstől majdnem hátra esett.

Nem mondott semmit, csak felment a szobánkba és leült az ágyra. Én pedig követtem.

-Taehyung?-nem tudtam az arcáról olvasni.
-A többiek tudják, hogy jól vagy?-próbálam kiszedni valamit belőle.
-Voltam náluk. Az éjszakát Namjoonéknál töltöttem.

Meglepődtem. Ezek szerint már tegnap hazaért, de miért nem hozzám jött?

Mi a fene történt ezalatt a másfél hét alatt?

*Taehyung szemszög*

-Menj el!-szóltam oda neki.

Ő csak nézett és nem értett semmit. A szemei zavart és értettlenséget
tükröztek, de nem foglalkoztam vele.

-Menj el innen!-emeltem fel kicsit a hangom.

Tudtam, hogy ezzel elüldözöm magamtól, de nem volt más választásom. Neki mŕg volt lehetősége új életet kezdeni, elmehet egyetemre, családot alapíthat, békés életet élhetne, nem vehetem ezt el tőle.

Megmozdult és elindult felém, amikor elém ért megpróbálta azt a puha kezet az arcomra fektetni.

Ellöktem magamtól.

-Nem érted hogy tűnj el?-ezt már szinte ordítottam-nincs mar szükségem rád, meguntalak, menj haza.

Csak állt és nézte azt a kezet, amit ellöktem magamtól, hirtelen felnézett rám, és amikor találkozott a tekintetünk nem tudtam olvasni belőle.

Pedig mindig tudtam mire gondol, hogy érez, de most csak magamat láttam tükröződni benne.

Majd elindult kifelé. A szívem szakadt meg amikor csöndesen behúzta maga után az ajtót.

Egy világ omlott össze bennem mintha egy részem meghalt volna.

Lefeküdtem az ágyra, ahova megannyi szép emlékünk köt, és amikor hasra fordultam megcsapta az orromat az a tipikus Jungkookie illat.

A látásom elhomályosult és tudtam, hogy soha többet nem fogok úgy érezni senki iránt, mint iránta.

Nem tudom mennyi ideig feküdhettem így hason a takarót szagolgatva. Talán pár percet vagy az is lehet, hogy pár órát. Az egész délutánt az ágyban töltöttem magamat sajnálva.

Jelzett a telefonom, hogy üzenetem érkezett, valószínűleg az egyik idióta
barátom.

Csörgött a telefonom. Nem vettem fel, túlságosan lefoglalt az önmarcangolás.

Tényleg egy szörnyeteg vagyok.

Aztán eszembe jutott, hogy mára ígértek egy szállítmányt, ezért összeszedtem magam, már amennyire tudtam, felkeltem és kiindultam a konyhába.

De, amikor az ajtóhoz értem csörömpölést hallottam a konyha irányából, egyből a fegyverem után nyúltam, és lassan lenyomtam a kilincset.

Hangtalanul lépdeltem a folyosón, és léptem be a konyhába.

Egy férfi állt a konyhapultnál háttal nekem, fekete haja, es az a jól ismert
sexyn kidolgozott hát, és az a formás fenék, amit nem egyszer megraktam.

A fegyvert észrevétlenül a pulton levő kosár mögé csúsztattam, nem hittem a szememnek.

Mit keres még mindig itt?