Sorsom végzete

13.rész

Kiérve az iskola épületéből egyből észre vettem Dougot ahogy épp rágyújtott motorjának támaszkodva. Lassan oda sétáltam hozzá és megálltam előtte.

-Elviszel valamerre? -haraptam rá az alsó ajkamra vigyoromat elrejtve. Először meglepődött kérdésemen, majd egyből el is vigyorodott.

-Örömmel. -dobta el a csikket és a bukósisakját megfogva, igazitotta a fejemre. Miközben becsatolta, addig én végig elemeztem az egész arcát, mikor befejezte szemébe pajkosság csillant meg.

Miután felült a motorra egyből követtem én is. Átkarolva Dougot, hátára fektettem a fejemet és lehunytam szemeim.

Egy idő után leparkolt a hegy oldalán, leszálltam a motorról és levettem a sisakot. Leültem a fűbe és néztem a várost, Doug is így tett. Leheveredet mellém, pillantása lyukat égetett rajtam de nem bírtam ránézni.

-Kérdezhetek valamit? -szólaltam meg végül továbbra is a várost nézve.

-Igen. -felelte.

-Mi volt az a csók? -szakadt ki belőlem ami már napok óta bennem volt.

-Nem tudom. -suttogta. Hát persze, hogy nem tudja, hisz csak egy fellángolás volt.

-Értem. -sütöttem le a szemem,majd csend telepedett ránk. A hideg szellő sűvítette a hajamat, libabőrt váltva ki belőlem.

-Miért? -szólalt meg pár perc hallgatás után. -Neked jelentett valamit?

-Nem tudom. -válaszoltam én is, holott nagyon is tudtam, hogy nekem jelentett valamit. Nem akartam...de kezdtem bele esni Doug Haleba.
-Amikor tizenkettő voltam...-kezdtem bele a történetembe. -Daniel, az "apám" elhagyott minket...fogta a cuccait és elment. Minden egyes nap kiültem a lépcsőre és vártam...hátha egy nap újra haza jön...de nem jött. Majd szép lassan rájöttem, hogy hiába várok rá, hiába rajzolok neki apák napjára...nem ér semmit. Mert a végén mikor elveszítesz valakit...semelyik rajz, semelyik várakozás nem teszi semmisé a tényt, hogy az az ember akit szerettél...elment, ez egy űr az életünkbe, ahol az a személy volt akivel régen törődtünk. -a mondandóm végére megremegett a hangom és egy könnycsepp folyt végig arcomon. Doug mindvégig csendben figyelt és hallgatott.

-Sajnálom. -motyogta és az ölelésébe vont.Bele bújtam az ölébe és a puha pulcsijába furtam a fejem miközben nyakánál átkaroltam, amíg ő pedig a derekamat. Egy idő után lassan elengedtem és belenéztem a smaragd zöld szemeibe, ami újra és újra végigjárta az arcom minden részét.Tenyerét becsúsztatta a pulcsim alá és kezdte el simogatni a hátamat,ezzel libabőrt váltva ki belőlem.
-Erős lány vagy Des.-suttogta.

-Nem,nem vagyok az. -haraptam az alsó ajkamba és úgy ráztam a fejem.

-De...higyj nekem, az vagy -fogta meg az arcom és egy puszit adott a szám szélére. Ajkam megremegtek érintés nyomán. Csillogó szemekkel néztem rá...kár,hogy ő nem így érezz.

-Doug. -mondtam ki rekedtes hangon a nevét.

-Hmm? -tűrt a fülem mögé egy tincset.

-Ha kérdezek valamit megígéred, hogy őszintén válaszolsz rá?

-Meg. -bólintott.

-Érzel valamit irántam? -tettem fel a kérdést mégha a válasz fájdalmat is fog okozni.

-Ezt hogy érted? -lepődött meg.

-Úgy hogy vannak érzéseid irántam, jelentet neked legalább az a csók annyit mint nekem? -szaladt ki a számon. Szemi tágra nyiltak míg a szája kicsit elnyílt. -nem válaszolt. Hát úgy tűnik nem.