Sorsom végzete

26.rész

Reggel hatkor az ébresztő hangos zajára keltünk fel.

-Mi a fene? -dünnyögtem a párnámba.

-Bocsi, én állítottam be hogy haza érjek mielőtt anya felkelne. -pattant ki az ágyból Lis.
-Elmentem, puszi. -suttogta.

-Puszi. -mondtam fáradtan, majd egyből vissza is aludtam.

A következő, amire felkeltem az egy hangos veszekedés volt.

-Ezt nem hiszem el. -húztam fejemre a takarót, de nyilván nem segített semmiben, így idegesen szálltam ki az ágyból és mentem le a földszintre.
-Mi folyik itt? -értem a konyhába, ahol megpillantottam anyát, Solt és Danielt.
-Mit keresel itt? -néztem az útóbbira. A bál óta egyszer se láttam,  nem is jelentkezett, és ez így van jól.

-Sajnálok mindent amit tetettem Destiny. -nézett rám bánakozva.

-És erre négy évedbe telt rájönnöd?
-fontam keresztbe a karom undorodva.

-Tudom hogy nem tehetem semmisé, azt az időt, amíg nem voltam itt, de mindent elkövetek azért cserébe hogy megbocsájtsatok.

-Cserébe hogy megbocsájtsunk?-nevettem fel könnyes szemekkel.
-Nem egy kibaszott kitérő vagyunk a megbánásaid listáján. Most pedig szedd össze magad, fogd a holmiaid és tűnj el. -néztem rá jelentőségteljesen.

-Oké. -mondta.
-De visszafogok még jönni. -nézett mindhármunkra.

-Nem, nem fogsz. -ráztam a fejem, s a lehető legridegebb tekintettel figyeltem.

-Mindis te voltál a legmakacsabb. -mosolygott el.

-Kitalálsz magadtól is. -hagytam figyelmen kivül szavait és vártam hogy elmenjen. Bólintva egyett sétált ki a helyiségből, végül pedig a házból is.

-Talán megkéne hallgatnunk. -támaszkodott a konyhapultnak Sol.

-Mivan? -néztem rá megdöbbentve.
-Mit akarsz te hallani tőle? -túrtam a hajamba és nevetségesen mosolyogtam a szituáción, pedig már a sírás határán álltam.

-Nem tudom Destiny. -kiabált rám, s lökte el magát.
-Talán csak tudni akarom a választ hogy miért lépet le. -állt elém, s egy könnycsepp kicsordult a szeméből.

-Akkor tessék. -mutattam kezemmel az ajtó felé.
-Menj utána. -suttogtam és álltam a nővérem tekintetét.

-Lányok nyugodjtok le. -szólt ránk anya, s megfogva Sol kezét húzta arréb, de ő kitépve karját indult az ajtó felé, s idegesen felvéve a cipőjét hagyta el a házat.
-Hát ezt nem hiszem el. -nevetett fel anya kínjában.
-Muszáj volt ezt Des? -nézett rám.

-Igen. -mondtam ki.
-Ha ő utána akar menni, menjen. -vontam meg a vállam.
-Megnézem Asht. -sétáltam fel az emeltre.

-Itt vagyok. -hallottam meg a hangját a nappaliból. Anyával összenéztünk és a nappaliba sétáltunk. Ash ott ült a kanapén és halkan nézett valamilyen mesét.

-Mióta vagy itt? -ült mellé anya, s puszilta meg a fejét.

-Mióta itt volt az a bácsi. -mondta álmos hangon.
-Ki ő? -nézett rám nagy szemekkel.

-Egy senki. -mondtam, miközben leültem mellé.

-Destiny. -szólt rám anya erélyesen.

-Most mi az? Ez az igazság. -rántottam vállat. Rosszállóan megrázta a fejét, majd Ashre nézett.

-Ő volt életem szerelme. -simogatta meg kisöcsém fejét.

-Csak volt? -értetlenkedett Ash.

-Csak volt. -bólogatott anya szomorúan.