Titkos játszmák

9.

9

"Ugye játszottál már a gondolattal,
hogy egyszer majd mellettem ér a hajnal?"

Nem gondoltam volna, hogy ennyi elintéznivaló zuhan a nyakamba. A mai nappal együtt, már csak 4 napom van arra, hogy mindent előkészítsek Alex érkezéséig. Ma jön a családsegítő hölgy, hogy megnézze a lakásomat, hogy megfelelő környezetet tudok- e biztosítani az öcsémnek.

Kicsit félek, hogy nem találja alkalmasnak, tekintve, hogy ez egy rossz környék és nem a kertváros, Alexnak pedig pont arra van szüksége, hogy nyugodt közegben legyen és ne keveredjen újra bajba.

Amitől még tartok, hogy túl fiatalnak ítél meg, aki nem tud gondoskodni egy gyerekről vagy hogy kivetnivalót fog találni abban, hogy hol dolgozom. Vajon elég lesz a számára, amit nyújtani tudok? Vajon elég leszek?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek egész nap, amíg a lakást suvickoltam. Ha nem ezen kattogtam, akkor a jégkék szempár jutott eszembe és az, ahogy az ujjaival végigsimít az arcomon. Istenem, bele fogok őrülni!

Én még sosem akartam így senkit. Őszintén, soha nem akartam igazán semmit. Csak pénzt keresni, fenntartani magam aztán elhúzni innen. Nem nagy kérés, ugye? Egyszerűen soha senki nem tudott úgy megérinteni, hogy akarjam és küzdjek érte. Pedig nekem aztán az élet sosem adott semmit sem ajándékba.
Őszintén bevallottam már magamnak is, hogy márpedig én akarom Damient, de annyira félek az egésztől, annyira rohadtul félek, hogy csalódok, hogy az a vasbeton fal, amit a szívem köré építettem egyszeriben semmivé lesz - én pedig védtelen leszek.

Most úgy beszélek, mint valami sokat megélt negyvenes tisztában vagyok vele, de az elmúlt három és fél évem maga volt a pokol. Én annyiszor elvesztettem már a hitet, hogy nem tudom képes vagyok-e még újra bízni.

A csengő jelezte, hogy Mrs. Melanie Adams megérkezett. Próbáltam a legszebb mosolyomat és a legilledelmesebb modoromat - már ha van olyan - valahonnan mélyről előszedni. Mosolyogva tártam nagyra a bejárati ajtót.

- Jó napot kívánok, Beatrix Lawson vagyok - fogtam vele kezet - fáradjon beljebb.

- Melanie Adams, köszönöm. - mosolygott, de a szeme máris végig vándorolt a nappalin. Tudom ez a dolga, de rettentően ideges voltam.

- Megkínálhatom esetleg egy kávéval? Vagy teával? - közben a kanapé felé intettem neki a nappaliban.

- Köszönöm, nagyon kedves, de már kávéztam. - illedelmes, de távolságtartó. A gyomrom még jobban összeszűkül, de leülök vele szemben. - Térjünk talán inkább a tárgyra. Mióta él itt?

- Jövő hónapban lesz kilenc hónapja, hogy egyedül élek ebben a lakásban.

- Ha jól tudom, még iskolába jár mellette pedig pincérnőként dolgozik. - pillant fel kérdőn a papírhalomból.

- Igen, így van.

- Értem. Ebbe a feszített életvitelbe, hogy tudná megoldani az öccse teljeskörű felügyeletét és rehabilitációját? Úgy vélem, sokat lenne egyedül, nem de? - hát itt is vagyunk. Ettől rettegtem.

- Egy iskolába fogunk járni, tehát minden reggel egyszerre hagynánk el a házat, illetve az iskolában is tudok rá figyelni. Beszéltem Mr. Thompsonnal, az igazgatóval, amint megérkeznek a papírok, engedélyezi, hogy csúsztatva, de nálunk kezdje meg a tanévet. Szerencsére még nem telt el sok idő. - persze, azt nem említem, hogy konkrétan minden büszkeségemet félretéve, térden csúszva könyörögtem a dirinek, mire beadta a derekát.