Titkos játszmák

31

31

"A szerelemben a veszély a lényeg. Az, hogy kiszámíthatatlan legyen, és érezd, hogy bármelyik pillanatban belepusztulhatsz."

Damien úgy tartotta meg az órát, mint egy áltagos keddi napon. Senkinek nem volt egy szava sem, annak ellenére, hogy egy légtérben tartozkodtunk. Minden teljesen normális volt, ami oldotta a gyomromban a görcsöt.

Szünetekben nem akartam az osztályban bújkálni, szóval jártam-keltem a folyosókon a szekrényemig és vissza, vagy csak lementem öcsémhez. Összesúgtak a hátam mögött, de szemtől-szemben nem mert senki sem inzultálni. Pedig vártam, de úgy látszik az embereknek csak az interneten nagy a szája.

Öcsémet sem bántotta senki, bár reggel, mikor beért a terembe ugyanúgy, mint nálunk, megfagyott a levegő. Alex szintén ugyanazt a taktikát választotta, mint én és egy az egyben kijelentette, hogy mondják nyugodtan, mi a probléma. Nála nem az osztályközösség jó, inkább az a tény, hogy Damien az osztályfőnökük, ez fogta őket vissza.

Nem tudom, hogy milyen volt a fogadtatás a tanáriban, mert ma még nem sikerült beszélnünk a férfivel, de jelenleg az iskolán belül túl kínos lenne még titokban is találkozni, mert mi vagyunk a főtéma, mindenki árgus szemekkel figyel ránk, biztos vagyok benne, ha meglátnák, hogy ketten vagyunk a tanári mosdóban vagy a szertárban további pletykák kapnának szárnyra.

Azért előveszem a telefonom és írok neki egy üzenetet, hogy minden rendben van-e.

Nagyszünetben öcsémmel és Mattievel ülünk az aulában, mint mindig, ugyanannál a padnál.

- Adam feltűnően csendes ma, nem gondolod? - veti fel a témát Matthew.

- Igen, nekem is feltűnt. Nem is kérdezett semmit, pedig ha nem tudott volna róla, az lenne a normális, hogy azonnal letámad, hogy igaz-e a hír. Nyilván mi tudjuk, hogy tudja, de akkor miért nem játssza a szerepét? - teszem fel a milliódolláros kérdést, amire valószínűleg nem fogjuk tudni a választ.

- Mindjárt megtudjuk - mondja Alex és ki is szúrom a vörös fiút. Ez úgy látszik nála egy berögződés, hogy ebben a szünetben hozzánk csapódik.

Rá nem jellemző módon kimérten közelít, mintha még átgondolná egyszer, mit is fog mondani. Figyelem minden egyes rezdülését és azt súlykolom magamba, bármi is lesz, nem szabad, hogy a haragom eluralkodjon rajtam.

- Leülhetek? - ér az asztalunk mellé.

- Persze tesó, miért ne ülhetnél - válaszol Mattie, színésznek kéne mennie, nem ügyvédnek.

- Nem akartam zavarni. Letámadni sem akartalak titeket, mert gondolom kaptok most hideget-meleget, de Trix ez komoly? - már késő Adam. Ez nem normális reakció, annak fényében pedig főleg nem, amilyen hiperaktív szokott lenni mindig. Ez a kimértség nem vall rá.

- Azt hittem, már meg sem kérdezed. - mondom színtelen hangon -  Egyébként igen, komoly és eddig szerencsére nem sok negatívat kaptam. - finomat jelzem, hogy nem tudott ezzel megtörni. Persze tegnap felhúztam magam, de már teljesen érdektelen vagyok a susmorgásokkal szemben.

- Akartam eddig is, csak nem akartam tapintatlan lenni - vonja meg a vállát, de fürkészően vizslatja az arcom. Tartom vele a szemkontaktust.

- Értem, pedig nem lettem volna ideges, hiszen haverok vagyunk, nem? - válaszolom könnyed hangon a szemeibe nézve.

Valami felvillan benne. Harag? Utálat? Sajnálat? Nem tudom eldönteni, de az biztos, hogy nem kedves érzelem.

- Igen, persze - mondja és vigyorog, de szemei elárulják. Ellenszenvet érez irántam és talán nem tudja eldönteni, hogy én játszom-e vele, vagy még mindig ő velem. - Akkor a szombati buli még áll?