Titkos játszmák

10.

10

"Fekete szívem fekete sebbel feketén dobban,
Csak te vagy színes, szinte látom, ahogy színed robban!"

Egész nap próbáltam ignorálni a vészcsengőket a fejemben és nem gondolni arra, mekkora idiótaságba mentem bele.
Damien és én, ketten egy légtérben, minden zavaró tényező nélkül, amik eddig sikeresen visszafogtak minket és a vágyainkat - ebből semmi jó nem sülhet ki.
Ennek ellenére úgy ücsörgök az iskola melleti padon a tölgyfa árnyékában, miközben rá várok, mint egy elveszett kisgyerek. Csak várok és várok türelmetlenül, mert még az is megnyugvást hoz a lelkemnek, ha a tekintetünk csak futólag találkozik. Lehetséges az, hogy mindent felkavar bennem, mégis eszméletlenül elönt a nyugalom? Kezdek bedilizni.

Végre kilép a kapun, és mintha érezné a belőlem áradó szenvedélyt, azonnal tudja hol keressen, felém kapja a fejét, majd nyugodt léptekkel elém sétál.

- Mi van abban a nagy táskában? Súlyosnak tűnik. - nem ül le mellém, talán úgy gondolja egyenlőre muszáj tartani a távolságot, cigit vesz elő, rágyújt ő is.

- Ma kellett elhoznom az öcsém könyveit. Rengeteg könyv és kurva nehéz. Azt hittem leszakad a méhem, míg idáig elcipeltem. - ha ideges vagyok káromkodok.

Damient láthatólag nem zavarja a proliságom, halkan felnevet. Az a kellemes mély hangszín görcsbe rántja a gyomrom.

- Akkor még szerencse, hogy kocsival megyünk. - felém pillant, én pedig rám nem jellemző módon, olyan bambán meredek rá valószìnűleg, hogy csodálom a nyálam nem folyik ki. - Természetesen, ha nem gondoltad meg magad.

Meg kellene. Mondd, hogy de igen, ez őrültség. Mondd, hogy átgondoltad és csak a vágy hevében mondtad azt, amit. Gyerünk!

- Nem. - ja, ez majdnem ugyanaz, tényleg.

Ajka mosolyra húzódik, nagyot szív a cigarettából. Még az is erotikus fantáziával tölt el, ahogy dohányzik. Fekete haja kékes fényt kap, ahogy a nap rávetül, sötét ingje ráfeszül az izmaira, sürű szempillái alól engem figyel a leghidegebb kék tekintettel, amivel valaha találkoztam. Ez a férfi gyönyőrű. Van benne valami megmagyarázhatatlan rossz, talán a kinézete adja, vagy sármja, valami megfoghatatlan sötét aura, de mégis azt érzem, soha nem bántana.

Közben megfogja a táskám és az autó felé igyekszik, nagy nehezen én is felállok, de a lábaim ólom súlyúak, alig bírok haladni lépésről- lépésre.

- Min gondolkozol? - szakít félbe, közben elnyomja a cigijét a kuka tetején, a táskát a csomagtartóba dobja, majd kinyitja nekem az anyósülés felőli ajtót.

- Rajtad. - néha bánom, hogy gondolkozás nélkül kimondok dolgokat. Becsusszanok az ülésre, figyelem, ahogy megkerüli a kocsit és behuppant mellém a vezetőülésre.

- És mire jutottál? - beindítja a BMW-t, majd kikanyarodik az útra. Az elágazásnál jobbra fordul, keserű mosollyal nyugtázom, hogy nekem most balra kéne mennem.

- Miért pont én? A legrosszabb, amit tehetsz, hogy nem tartassz távol magadtól. - fejemet nem fordítom felé, mereven az utat bámulom.

- Nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen rád vágyom. - szavai megdobbantják a szívem.

- Zűrös vagyok. - végül mégis felé fordulok, hogy lássam a reakcióit.